• Talált pénz

    1. Az ezres

    Özvegy Kovácsné pedáns asszony volt. Immár három éve, hogy Kovács úr átköltözött a másvilágra. Kovácsné reggel elfogyasztotta kávéját, szigorúan feketén, cukor nélkül, evett egy keveset, majd nekiindult a jól ismert körútjának. Vett egy kis tejet, kiflit, beszélgetett az újságos Klárikával, majd hazaindult. A gyógyszertár előtt talált egy ezerforintost. Körülnézett, de senki sem kereste. Lehajolt érte, gondosan kisimította, majd eltette a pénztárcájába.

    Otthon, amikor elővette, észrevette, hogy reggel még volt egy ötezrese is, ami most hiányzik.

    Másnap bement a rendőrségre.

    – Találtam egy ezrest, de elvesztettem egy ötezrest – mondta az ügyeletesnek.

    – És mit szeretne?

    – Gondoltam, bejelentem.

    – A talált ezrest vagy az elveszett ötezrest?

    – Mindkettőt.

    A rendőr az asszony szemébe nézett.

    – Hol találta az ezrest?

    – A gyógyszertár előtt.

    – És az ötezrest hol veszítette el?

    – Nem tudom. Talán ugyanott.

    A rendőr elgondolkodott.

    – Akkor nincs itt semmi probléma, asszonyom.

    – Hogyhogy?

    – Valaki biztosan felváltotta.

    2. A boríték

    A rendelőintézetben érezni lehetett a hideg őszi esőt. Aznap tényleg csak azok jöttek, akiknek időpontja volt. A délutáni rendelés előtt Marika a második emeleti váróban takarított. A lift melletti szemetesben cserélte a zacskót, amikor egy borítékot vett észre. Kinyitotta. Húszezer forint volt benne. Visszacsukta, a zsebébe csúsztatta, és folytatta a munkát.

    Később bekopogott a főorvos ajtaján.

    – Főorvos úr, találtam valamit takarítás közben.

    – Mit talált, Marika?

    – Azt nem szeretném elárulni.

    – Akkor miért mondja el nekem?

    – Ha valaki jelentkezik, hogy elveszített valamit, kérem, szóljon.

    – És ha megkérdezi, hogy mit talált?

    – Azt se tessék elárulni.

    – De hát én sem tudom!

    – Akkor ez erősebb titok, mint az orvosi.

    3. A pénztárca

    Bence biciklis futár volt. Aznap már a tizenkettedik címére igyekezett, amikor a járda szélén meglátott egy bőr pénztárcát. Felvette. Az iratok mellett százötvenezer forint lapult benne.

    A személyi igazolványból rögtön felismerte a tulajdonost. A névjegykártyán telefonszám is volt.

    Bence félreállt, és elővette a telefonját. Aztán mégsem tárcsázott.

    A kerékpárjára ráfért volna egy alapos nagyszerviz. A váltó akadozott, a lánc is megnyúlt. Százötvenezerből még egy használt bringára is futotta volna.

    Kivehetné a pénzt. A tárcát úgyis visszaadná. Mondhatná, hogy már üresen találta. Vagy hogy valaki ellopta, kivette belőle a pénzt, és eldobta.

    Végül visszazárta a tárcát, és tárcsázott.

    – Szia! Megtaláltam a pénztárcádat.

    – Hála istennek! A pénz is megvan?

    – Mennyi pénz volt benne?

    – Százötvenezer forint.

    – Mákod van, stimmel.

    Megbeszélték, hogy hol találkoznak.

    A férfi pontosan érkezett. Bence átadta a tárcát.

    – Minden benne van.

    – Köszönöm.

    – Tudod, megfordult a fejemben, hogy kiveszem a pénzt. A bringámra ráférne egy rendes szerviz. Aztán kitalálok valamit, hogy már üresen találtam.

    A férfi ránézett, majd a biciklire. Kinyitotta a pénztárcát, kivette belőle a százötvenezer forintot, és Bence kezébe nyomta.

    – Neked nagyobb szükséged van rá.

    4. A táska

    Lajosnak aznap éjjel jól ment a taxizás. Egymás után intették le az utcán, alig győzte a fuvarokat. Egyetlen fuvart sem kapott a központtól vagy applikáción keresztül.

    Kora hajnalban az utolsó utasa beszálláskor észrevett egy fekete bőrtáskát a sofőr ülése mögött.

    – Ez a táska az öné?

    – Milyen táska?

    – Ez itt.

    – Nem. Biztos valamelyik utasom hagyta itt.

    – Szép darab – mondta az utas, és előreadta Lajosnak.

    Lajos a fuvar végén alaposabban megnézte a táskát. Louis Vuitton. Ezt a márkát még ő is ismerte. Kinyitotta. Kétmillió forint volt benne, húszezresekben. Sem irat, sem névjegykártya.

    Lefényképezte a táskát, és rákeresett a Google Lensszel. Több mint egymillió forintba került.

    Kivette belőle a pénzt, és eltette. A táskát délután bevitte a taxitársaság központjába.

    – Találtam egy táskát a kocsiban.

    – Melyik fuvarból maradt ott?

    – Nem tudom. Csak utcai leintéseim voltak.

    – Van benne valami?

    – Semmi.

    A diszpécser felvette az adatokat, majd a táskát betette egy szekrénybe.

    – Ha jelentkezik érte valaki, szólunk.

    – Rendben.

    – Egyébként szép táska.

    – Az. Üresen is több mint egymilliót ér.

    5. A hagyaték

    Judit az apja halála után a hagyatéki leltárhoz írta össze a lakásban található ingóságokat. Az öccse távolabb élt, így a munka nagy része rámaradt.

    Az apja szerényen élt, értékesebb holmija alig akadt. A bankszámláján is csak néhány százezer forint maradt.

    A hálószobai szekrény felső polcán, a téli takarók mögött egy nejlonszatyrot talált. Húszezresek voltak benne, kötegekbe rendezve.

    Kétszer is megszámolta. Tizennégymillió-nyolcszázezer forint.

    A pénz mellett egy lóversenyfogadási szelvényt és egy összehajtott papírlapot talált. A papíron az apja kézírásával ez állt:

    „Jucikám! Ezt a pénzt neked szánom. Az öcsédnek ne adj belőle. Eleget hallgattam tőle, hogy a lovakra szórom a pénzemet. Hát most a lovak visszaadták.”

    Judit leült az ágy szélére. Nem is tudta, hogy az apja lóversenyre jár.

    Elővette a telefonját, és felhívta az öccsét.

    – Te tudtad, hogy apa lóversenyezett?

    – Persze. Évek óta. Sokszor mondtam neki, hogy hagyja abba.

    – És sokat veszített?

    – Fogalmam sincs. Miért kérdezed?

    – Találtam egy fogadási szelvényt.

    – Na látod. Még most is előkerülnek a hülyeségei. Egyébként hogy haladsz?

    – Lassan. Majd hívlak.

    Judit letette a telefont.

    A pénzt kirakta az ágyra. Két egyforma kupacba rendezte. Hétmillió-négyszázezer ide, ugyanannyi oda.

    Egy darabig nézte, aztán az egészet maga elé húzta.

    Újra számolni kezdett. Most csak hárommillió-hétszázezret tett külön.

    Aztán abból is visszavett egymilliót.

    Kis idő múlva visszatette.

    6. A fal

    Károly és Zsuzsa négy éve laktak a lakásban. Mostanra sikerült annyi pénzt félretenniük, hogy végre nekiláthattak az alaposabb felújításnak.

    A nappaliban a régi tapétát szedték le. Károly az egyik sarokban észrevette, hogy a vakolat alatt egy téglányi helyen más színű a habarcs.

    – Zsuzsa, gyere csak ide!

    Óvatosan kibontotta a téglát. Mögötte egy üreg volt, benne több gondosan lefóliázott csomaggal.

    Az elsőben húszezresek voltak. A többiben is.

    Kirakták a csomagokat az ebédlőasztalra, és számolni kezdtek. Nyolcvanmillió-hatszázezer forint.

    – Ez nem lehet igaz – mondta Zsuzsa.

    – Pedig ennyi.

    – Honnan kerülhetett ide?

    – Valaki eldugta.

    – Azt én is látom. De ki?

    – Talán Laci bácsi, az előző tulajdonos.

    – Ő már meghalt.

    – Tudom. És gyerekei sem voltak.

    Zsuzsa egy darabig nézte a pénzt.

    – És ha nem is az övé volt?

    – Ki másé? Ezek 6-7 éve kibocsátott bankjegyek.

    – Akkor sem tudjuk, kié.

    – Szerinted elfelejtette, amikor eladta a lakást?

    – Nyolcvanmilliót?

    Károly visszament a falhoz, és még egyszer benézett az üregbe. Üres volt.

    – Négy évig itt volt mellettünk – mondta Zsuzsa.

    – Legalább nem kellett őriznünk.

    – És most?

    Károly az asztalon heverő bankjegyekre nézett.

    – Most már kell.

    7. A bőrönd

    Józsi vagyok. Néhány hónapja vettem egy régi tanyát. Tulajdonképpen nem is tanyát, inkább egy egész kis gazdaságot. Volt rajta egy hosszú, tornácos lakóház, egy kisebb épület, amelyben valamikor nyári konyha lehetett, istálló, fészer, tyúkól, és egy jókora telek, egészen a patakpartig.

    A házra ráfért volna egy alapos felújítás, de a tető még rendben volt, és a falak sem vizesedtek. A kertet viszont évek óta nem gondozta senki. A gyümölcsfák között derékig ért a gaz, a régi veteményes helyén már bokrok nőttek. A kútban még volt víz, bár a vödröt először ki kellett szabadítanom a rozsdás láncból.

    Nem volt drága az egész. Az örökösök már régóta szabadulni akartak tőle. Egyikük sem lakott a környéken, és nem akartak a házakkal bajlódni. Az adásvételi szerződésbe azt is beleírtuk, hogy a telken és az épületekben maradt ingóságokat is átveszem. Amit akarok, megtartok, a többit kidobom.

    Volt mit válogatni.

    A szekrényekben ruhák, a polcokon edények, az egyik fiókban régi szemüvegek, kulcsok, ceruzacsonkok. Találtam egy doboz diafilmet, hozzá egy vetítőt, amely még működött is. Volt egy fából készült sakk-készlet, igaz, két gyalog hiányzott belőle, és egy játékvasút, amelynek a mozdonyát sehogy sem tudtam beindítani.

    A könyvek különösen érdekeltek. Jókai, Mikszáth, Verne, néhány régi szakácskönyv, mezőgazdasági szakkönyvek, és egy 1938-as földrajzi atlasz. Némelyikben ceruzával írt bejegyzéseket találtam, másokból megsárgult fényképek hullottak ki. Az egyik könyvben még egy régi, román nyelvű vasúti menetjegy is volt. Fogalmam sem volt, mikor és ki utazhatott vele.

    Nem volt szívem mindent kidobni. Ami használható volt, félretettem. A többit lassan kihordtam az udvarra.

    Hetekig tartott, mire a lakóház padlására is feljutottam. Ott aztán tényleg minden volt. Üres befőttesüvegek, egy törött bölcső, karácsonyfadíszek, régi újságok, egy leszerelt zománcos cégtábla, amelyről már alig lehetett leolvasni a feliratot.

    Az egyik sarokban, néhány pokróc alatt egy nagy, kopott bőröndöt találtam. Amikor meg akartam emelni, majdnem kiejtettem a kezemből. Nem tudtam elképzelni, mi lehet benne.

    Nagy nehezen lecipeltem a konyhába. A zárja beragadt, de egy csavarhúzóval sikerült felnyitnom.

    Pénz volt benne. Legalábbis annak látszott. Szép, színes bankjegyek, gondosan kötegelve. Egyiken sem volt magyar felirat. Azt azért sikerült kibetűznöm, hogy Banca Națională a României.

    Román pénz. Ennyit még én is tudtam.

    Kivettem egy bankjegyet. Furcsa tapintása volt, mintha műanyagból készült volna. Meg is hajlítgattam. Nem olyan volt, mint a mi pénzünk. Egy pillanatra arra gondoltam, hogy talán játékpénz, bár ahhoz túlságosan gondosan voltak összecsomagolva a kötegek.

    Aztán eszembe jutott, hogy Romániában valamikor pénzcsere volt. Nem tudtam, mikor, és azt sem, hogy az ilyen bankjegyek érnek-e még valamit.

    Rákerestem a telefonomon. Megtaláltam a képeken ugyanezeket a bankjegyeket. Azt írták, hogy jelenleg is forgalomban vannak.

    Ekkor kezdett érdekelni, hogy pontosan mennyi van a bőröndben.

    Kötegenként számoltam meg. Kétszer is nekifutottam, mert először nem hittem el az eredményt. A telefonom számológépébe beírtam az összeget, aztán megszoroztam az árfolyammal.

    Valamivel több mint négyszázmillió forint jött ki.

    Újra megnéztem a bankjegyeket. Aztán az interneten azt kerestem, hogyan lehet felismerni a hamis román pénzt. A leírások alapján valódinak tűntek, de azért ebben nem voltam biztos.

    Eszembe jutottak az örökösök. Meg a szerződés, amely szerint a házban maradt holmik is az enyémek.

    A pénzt visszaraktam a bőröndbe.

    Másnap reggel felhívtam az egyik örököst.

    – Jó napot kívánok, Józsi vagyok. Én vettem meg maguktól a tanyát.

    – Persze, emlékszem. Valami baj van?

    – Nincs semmi baj. Csak azt szeretném megkérdezni, hogy a régi holmik között volt-e valami, amit esetleg mégis meg akartak volna tartani.

    – Ugyan már! Azért hagytunk ott mindent, mert nem kellett semmi. Talált valami érdekeset?

    – Akadt egy-két dolog.

    – Hát akkor örüljön neki! Használja egészséggel!

    – Köszönöm szépen.

    – Viszontlátásra!

    Letettem a telefont.

    Azóta azon gondolkodom, hogy a bankban meg merjem-e mutatni a pénzt.

    8. A konténer

    Béla mindennap ugyanazon az útvonalon sétáltatta a kutyáját. Az erdő szélén, a falu határában állt egy rozsdás, régi szállítókonténer. Hogy mikor és ki tette oda, senki sem tudta. Béla legalább tíz éve látta ott, de soha nem tapasztalta, hogy bárki kinyitotta volna.

    A kutyája viszont különös érdeklődést mutatott iránta. Valahányszor elhaladtak mellette, odarohant, körbeszaglászta, és ugatni kezdett. Béla eleinte azt hitte, valamilyen állat költözött alá. Próbálta elhúzni a kutyát, de az mindig visszafordult.

    Egyszer alaposabban megnézte a konténert. Az ajtaján hatalmas lakat lógott. A lakat újabbnak látszott, mint maga a konténer.

    Béla kíváncsi természetű ember volt. Megkérdezte a szomszédokat, tudnak-e valamit a konténerről. Senki sem tudott. A polgármesteri hivatalban is érdeklődött. Ott annyit sikerült kiderítenie, hogy a terület az önkormányzat tulajdonában van, de a konténerről nem találtak semmilyen nyilvántartást.

    Ettől kezdve még jobban izgatta a dolog.

    Egyik délután, amikor a kutya megint megállt a konténer előtt, Béla elhatározta, hogy megnézi, mi van benne.

    Hazament egy nagy kalapácsért és egy vésőért, a biztonság kedvéért pedig még egy lakatot is zsebrevágott. A kutyát otthon hagyta. Visszament a konténerhez, és néhány erős ütéssel leverte a lakatot.

    Az ajtót óvatosan meghúzta. Meglepően könnyen kinyílt. A rozsdás konténer zsanérjai mintha nemrég lettek volna megolajozva.

    A konténerben egyforma méretű, lezárt kartondobozok sorakoztak. Az egyik dobozt lehúzta, felnyitotta.

    Húszezres bankjegyek voltak benne, gondosan kötegelve.

    Kinyitott még egy dobozt. Abban is pénz volt. A harmadikban szintén.

    Béla visszacsukta a dobozokat, és elment a rendőrségre.

    – Jó napot kívánok! Találtam egy konténert, tele pénzzel.

    Az ügyeletes rendőr felnézett.

    – Mennyit ivott ma, Béla?

    – Ma még semennyit, de hazafelé leiszom magam.

    – És hol van az a konténer?

    – Az erdő szélén a Kossuth utca folytatásában. Tettem rá új lakatot, itt a kulcs.

    A rendőrök még aznap kimentek a helyszínre. Lezárták a területet, és megkezdték a konténer tartalmának átvizsgálását.

    Két nappal később az egyik rendőr felkereste Bélát.

    – Béla, csaknem hatmilliárd forint volt abban a konténerben.

    – Az szép.

    – Most mi a szándéka?

    – Azt hiszem, kilépek a Fideszből.

  • Múlt idő, jelen idő

    Slam poetry – 1956 emlékére

    Nekünk azt tanították, hogy ötvenhat ellenforradalom volt.

    Nem kérdeztük, hogy mi ellen.

    Mert ha a forradalom jó,
    akkor az ellenforradalom rossz.
    De ha a forradalom rossz,
    akkor az ellenforradalom jó?

    És ha a forradalom győz,
    akkor forradalom.
    Ha elbukik,
    akkor ellenforradalom?

    Vagy csak attól függ,
    ki írja a történelemkönyvet,
    és kit hagy ki belőle?

    Mert halottak voltak.
    És azért őket nem lehetett kihúzni.

    Aztán ott volt Nagy Imre.
    Kommunista? Kommunista.
    Ott volt Kádár János.
    Kommunista? Kommunista.

    És akkor most ki volt a jobb kommunista?

    Akit felakasztottak?
    Vagy aki felakasztatta?

    Erre nem volt feleletválasztós teszt.
    Illetve volt.
    Csak egyetlen jó választ lehetett bejelölni.
    És az időnként változott.

    1987-ben, egy főiskolai szóbeli vizsgán
    megkérdezték egy csoporttársamat:

    – Mondja Gábor, mi a véleménye Kádárról?

    – Kiről? – kérdezett vissza.

    – Kádár Jánosról.

    – Ja, Nagy Imre gyilkosára tetszik gondolni?

    1987-et írtunk.

    Bő két és fél évvel a rendszerváltás előtt.
    Ami akkor még nem volt benne a tananyagban.

    És most ugorjunk vissza hat évet.

    1981. Október vége.

    Találkoztam egy lánnyal.
    Sétáltunk a Városligetben.
    Hullottak a levelek.
    És ahogy az ilyenkor lenni szokott,
    én sokkal inkább a lányt néztem,
    mint a történelmet.

    A Dózsa György úton mentünk.
    A Felvonulási téren.

    Ott állt valaha Sztálin szobra.
    Aztán ötvenhatban ledöntötték.

    Mire mi arra jártunk,
    már dísztribün állt a helyén.

    Onnan integettek nekünk Kádárék
    május elsején.
    Mi meg visszaintegethettünk.

    Ez volt a szocialista párbeszéd.
    Ők integettek.
    Mi integettünk.
    És mindenki úgy tett,
    mintha értenénk egymást.

    De azon az októberi estén
    nem volt felvonulás.
    Nem volt pártvezetés.
    Nem volt ünnepi beszéd.

    Csak egy fiú meg egy lány.

    És egy tér,
    ahol a történelem
    többször is átöltözött.

    Előbb Sztálin állt ott.
    Aztán Sztálin csizmája.
    Aztán a tribün.
    Aztán egyszer az is eltűnt.

    A szobrok jönnek-mennek.
    A hatalom is.
    Csak az a furcsa,
    hogy mindegyik örökké akar tartani.

    Ma már ti azt tanuljátok,
    hogy ötvenhat forradalom és szabadságharc volt.

    Mi azt tanultuk,
    hogy ellenforradalom.

    Ugyanazok az utcák.
    Ugyanazok a tankok.
    Ugyanazok a halottak.

    Csak a jelző változott.

    És én nem akarom nektek megmondani,
    hogy mit gondoljatok a történelemről.

    Csak azt kérem,
    hogy gondolkodjatok róla.

    Mert ha egyszer majd nektek is azt mondják,
    hogy valami forradalom,
    vagy ellenforradalom,
    ne a jelzőt nézzétek.

    Hanem azt,
    hogy ki áll a tank előtt.
    És ki ül benne.

    És ha egyszer október végén
    egy lánnyal vagy egy fiúval
    sétáltok a Városligetben,
    fogjátok meg a kezét.

    Mert a történelem
    úgyis megtalál benneteket.

  • néha itt…

    néha itt voltál
    és nem szedtél semmit szét
    nem szóltál, ha randa
    és nem szeretted, ha szép
    a lábad előtt hevertem
    a borospoharat levertem
    a szilánkoktól vérzett a talpam
    ahogy az öledbe raktam

  • 73

    hetvenhárom egy jó év volt
    nyilván hazudok
    a franc sem emlékszik
    mondjuk akkor tizenkettő voltam
    te pedig húsz
    olvasni elég jól tudtam
    írni csak amennyit muszáj
    azt is macskakaparással
    sokszor rámszólt a tanár
    de így sem lettem orvos
    hogy írásom olvassa gyógyszerész
    gondolatom sem igazán
    Szókratész
    de azóta eltelt egy jó ötvenes
    meg a maradék három
    egyikünk mögött sincs
    amolyan török hárem
    én most hatvanöt
    te hetvenhárom éppen
    éltessen az isten
    valahogy eképpen
    legyen a börszdéj hepi
    és hepi a hapi
    és ne legyen az, aki
    fejbe találtatik
    egy szívlapát által
    az Ősök terén
    legyen ez alap
    nem holmi erény

  • kiéégés

    nálad a kiégés
    nálam a poroltó
    neked még Hős utca
    nekem már Poroszló

    nálad a kiégés
    nálam a burn-out
    neked csak elég volt
    nekem nincs visszaút

    nálad a kiégés
    nálam újrakezdés
    neked a kis Grofó
    nekem a Geszti-Dés

    nálad a kiégés
    tudod mit, nálam is
    neked már nincs tovább
    én meg épp jól vagyok

  • Mintha a barátjának mondaná

    kamaradráma egy felvonásban

    Szereplők:

    Elnök – idősebb oktató, a vizsgabizottság Elnöke – inkább férfi, de nő is lehet
    Első vizsgáztató – szigorú, szabályelvű – tulajdonképpen nem számít a neme
    Második vizsgáztató – figyelmesebb, de nem érzelgős – férfi
    Vizsgázó – nincs szövege; felolvasószínházban nincs jelen

    Helyszín: tanterem. Vizsgabizottsági asztal. Három szék. Szemben egy üres szék. Az asztalon tételsor, jegyzőkönyv, tollak, pohár víz.

    (Csend. Az ajtó becsukódik. A vizsgázó kiment. A három vizsgáztató ül. Egyikük sem szól azonnal.)

    Elnök                                     Nos, kollégák. (Csend.) Ezt most értékelnünk kell.

    Első vizsgáztató                    Nem kell. Csak be kell írni.

    Második vizsgáztató            Az értékelés előtt?

    Első vizsgáztató                    Az értékelés megtörtént.

    Elnök                                     Mikor?

    Első vizsgáztató                    Amikor ötven másodpercig hallgatott.

    Második vizsgáztató            Számolta?

    Első vizsgáztató                    Igen.

    Elnök                                     Miért?

    Első vizsgáztató                    Mert valamit mérni kellett.

    Második vizsgáztató            A hallgatást?

    Első vizsgáztató                    A vizsgát.

    (Csend.)

    Elnök                                     És mit mért?

    Első vizsgáztató                    Azt, hogy nem tudta.

    Második vizsgáztató            Vagy azt, hogy nem tudta elmondani.

    Első vizsgáztató                    A vizsgán a kettő ugyanaz.

    Elnök                                     Nem biztos.

    Első vizsgáztató                    De. A vizsga nem gondolatolvasás.

    Második vizsgáztató            Nem is kivégzés.

    Első vizsgáztató                    Ezt a szót kikérem magamnak.

    Második vizsgáztató            Nem magára mondtam. A helyzetre.

    Első vizsgáztató                    A helyzet egyszerű. Hallgató bejön. Tételt húz. Felel. Mi értékelünk. Ha nem felel, nincs mit értékelni.

    Elnök                                     Akkor miért ülünk még itt?

    (Az Első vizsgáztató nem válaszol azonnal.)

    Első vizsgáztató                    Mert maga nem akarja beírni.

    Elnök                                     Én azt szeretném tudni, mit írunk be.

    Első vizsgáztató                    Elégtelent.

    Második vizsgáztató            Én még nem tartok ott.

    Első vizsgáztató                    Maga soha nem tart ott. Maga mindig még egy kérdést akar. Még egy lehetőséget. Még egy kiskaput.

    Második vizsgáztató            Nem kiskaput. Ajtót.

    Első vizsgáztató                    Az ajtó ott van. Ki is ment rajta.

    (Csend.)

    Elnök                                     Húzzon egy másik tételt.

    (Hosszú csend.)

    Első vizsgáztató                    Elnök úr. (akár Elnök asszony is lehet a szereposztástól függően)

    Elnök                                     Igen?

    Első vizsgáztató                    Ezt nem mondjuk ki.

    Második vizsgáztató            De most kimondta.

    Első vizsgáztató                    Pont ez a baj. Az ilyen mondatoknak következményük van.

    Elnök                                     A jegyeknek is.

    Első vizsgáztató                    A jegyeknek szabályuk van.

    Elnök                                     A következményeknek nincs?

    (Csend.)

    Első vizsgáztató                    Ha most másik tételt húz, akkor a következő is másikat akar. Aztán a következő is. És akkor mi értelme van az egésznek?

    Második vizsgáztató            Nem biztos, hogy másik tétel kell.

    Első vizsgáztató                    Akkor mi?

    Második vizsgáztató            Másik kérdés.

    Első vizsgáztató                    Ugyanabból?

    Második vizsgáztató            Ugyanabból.

    Elnök                                     Hogy mondaná el ezt egy barátjának?

    (Csend.)

    Első vizsgáztató                    Micsoda?

    Elnök                                     Ezt kérdezném tőle.

    Első vizsgáztató                    Ez nem vizsgakérdés.

    Elnök                                     Miért nem?

    Első vizsgáztató                    Mert a vizsgán nem a barátjának beszél.

    Elnök                                     Hanem nekünk.

    Első vizsgáztató                    Igen.

    Elnök                                     Lehet, hogy éppen ez a baj.

    (Csend.)

    Első vizsgáztató                    Ha a szakmát csak a barátainknak tudjuk elmagyarázni, akkor nem tudjuk.

    Második vizsgáztató            Én inkább azt mondanám: ha a barátainknak sem tudjuk, akkor biztosan nem tudjuk.

    Első vizsgáztató                    Szép. Közhelynek jó.

    Második vizsgáztató            Tanításnak is.

    Első vizsgáztató                    Vizsgán nem tanítunk.

    Elnök                                     Én ebben nem vagyok biztos.

    Első vizsgáztató                    A vizsga a tanítás vége.

    Elnök                                     Néha akkor kezdődik.

    (Az Első vizsgáztató felveszi a tollat.)

    Első vizsgáztató                    Elnök úr (asszony), ezt most le kell zárni.

    Elnök                                     Biztos ebben?

    Első vizsgáztató                    Igen.

    Elnök                                     Vagy csak szeretné?

    (Csend.)

    Első vizsgáztató                    Mindkettő.

    Második vizsgáztató            Miért siet ennyire?

    Első vizsgáztató                    Mert még hatan vannak kint.

    Második vizsgáztató            Nem ezt kérdeztem.

    Első vizsgáztató                    De ez a válasz.

    Elnök                                     Kolléga, maga még soha nem blokkolt le?

    Első vizsgáztató                    Nem.

    Második vizsgáztató            Soha?

    Első vizsgáztató                    Soha.

    Elnök                                     Irigylem.

    Első vizsgáztató                    Nincs miért.

    (Csend.)

    Második vizsgáztató            Ez volt ma az első őszinte mondata.

    Első vizsgáztató                    Örülök, hogy végre kapok jegyet.

    Elnök                                     Nem jegyet kap. Kérdést.

    Első vizsgáztató                    Én nem vizsgázom.

    Elnök                                     Ebben sem vagyok biztos.

    (Csend.)

    Első vizsgáztató                    A hallgató felelete elégtelen volt. Ezt szakmailag mindannyian tudjuk.

    Második vizsgáztató            A felelete igen.

    Első vizsgáztató                    Köszönöm.

    Második vizsgáztató            De nem tudom, hogy a tudása is az-e?

    Első vizsgáztató                    A nem látható tudást nem tudom értékelni.

    Elnök                                     Akkor láthatóvá kell tenni.

    Első vizsgáztató                    Megpróbáltuk.

    Második vizsgáztató            Úgy próbáltuk, ahogy mindig.

    Első vizsgáztató                    Mert az működik.

    Elnök                                     Most nem működött.

    Első vizsgáztató                    Akkor vele van baj.

    Második vizsgáztató            Vagy a módszerrel.

    Első vizsgáztató                    A módszer száz éve működik.

    Elnök                                     A korbács is működött egy ideig.

    (Csend.)

    Első vizsgáztató                    Ez demagógia.

    Elnök                                     Lehet. De legalább felébredt tőle.

    (Csend.)

    Második vizsgáztató            Nem arról van szó, hogy át kell engedni.

    Első vizsgáztató                    Hanem?

    Második vizsgáztató            Arról, hogy kapjon egy olyan kérdést, amire válaszolni tud, ha tudja.

    Első vizsgáztató                    És ha nem?

    Második vizsgáztató            Akkor megbukik.

    Első vizsgáztató                    Tehát ugyanoda jutunk.

    Elnök                                     Nem ugyanoda.

    Első vizsgáztató                    Miért nem?

    Elnök                                     Mert nem mindegy, milyen úton bukik meg valaki.

    (Csend.)

    Első vizsgáztató                    Ez nagyon szép mondat. Csak nem tudom beírni a jegyzőkönyvbe.

    Elnök                                     Nem is oda való.

    Második vizsgáztató            Hanem?

    Elnök                                     Ide.

    (A mellkasára mutat, de rögtön el is szégyelli a mozdulatot.)

    Bocsánat. Ez patetikus volt.

    Első vizsgáztató                    Nem baj. Már megszoktuk.

    (Halvány, feszült mosoly.)

    Elnök                                     Volt egy hallgatóm. Régen. Megbuktattuk. Szabályosan.

    Első vizsgáztató                    Elnök úr, minden félévben vannak ilyenek.

    Elnök                                     Igen. Ez a baj. Hogy egy idő után többes számban beszélünk róluk.

    (Csend.)

                                                   A következő félévben nem jött vissza. Aztán évek múlva láttam az utcán. Én megismertem. Ő is megismert. Átment a túloldalra.

    Második vizsgáztató            Lehet, hogy sietett.

    Elnök                                     Lehet. Én is ezt mondtam magamnak.

    Első vizsgáztató                    És mit kellett volna tennie? Átengedni?

    Elnök                                     Nem tudom.

    Első vizsgáztató                    Ez kényelmes válasz.

    Elnök                                     Nem. A kényelmes válasz az lenne, hogy mindent jól csináltam.

    (Csend.)

                                                   Azóta néha eszembe jut, hogy azon a napon tulajdonképpen miből vizsgázott.

    Második vizsgáztató            És?

    Elnök                                     Talán nem abból, amiből kérdeztük.

    (Csend.)

    Első vizsgáztató                    Értem. Tehát most minden hallgató mögött lássunk egy régi történetet.

    Elnök                                     Nem. Csak egy embert.

    Első vizsgáztató                    Az ember nem jegy.

    Elnök                                     Pontosan.

    Első vizsgáztató                    De mi jegyet adunk.

    Második vizsgáztató            Ezért veszélyes.

    (Csend.)

    Első vizsgáztató                    Maga is csak azért ilyen megértő, mert személyesen érinti.

    Második vizsgáztató            Engem?

    Első vizsgáztató                    Igen. Látszik.

    Második vizsgáztató            Mi látszik?

    Első vizsgáztató                    Hogy nem őt védi.

    (Csend.)

    Elnök                                     Kit?

    Első vizsgáztató                    Nem tudom. Valakit.

    (A Második vizsgáztató elhallgat.)

    Második vizsgáztató            Van egy könyv a csomagtartómban.

    Első vizsgáztató                    Tessék?

    Második vizsgáztató            A fiamnak vettem. A huszadik születésnapjára.

    (Csend.)

    Elnök                                     Nem tudtam, hogy van fia.

    Második vizsgáztató            Ő sem biztos benne, hogy vagyok neki.

    (Csend.)

    Első vizsgáztató                    Ez hogy jön ide?

    Második vizsgáztató            Úgy, hogy három éve ott van a könyv a csomagtartóban. Néha kinyitom, megnézem, megvan-e még. Mintha attól bármi megtörténne.

    Elnök                                     Miért nem adja oda?

    Második vizsgáztató            Mert akkor mondani is kellene valamit.

    Első vizsgáztató                    Mit?

    Második vizsgáztató            Hogy bocsánat. Hogy gyáva voltam. Hogy nem ő hiányzott belőlem, hanem én magamból.

    (Csend.)

    Első vizsgáztató                    Ez jó mondat.

    Második vizsgáztató            Nem neki kell jónak lennie.

    Elnök                                     Hanem igaznak.

    Második vizsgáztató            Igen.

    (Csend.)

    Első vizsgáztató                    És nem küldi el.

    Második vizsgáztató            Nem.

    Első vizsgáztató                    Mert leblokkol.

    Második vizsgáztató            Igen.

    (Csend.)

    Első vizsgáztató                    Ez legalább őszinte.

    Második vizsgáztató            Nem mentség.

    Első vizsgáztató                    Nem is mondtam.

    (Rövid csend.)

    Elnök                                     És maga?

    Első vizsgáztató                    Én már válaszoltam.

    Elnök                                     Nem.

    Első vizsgáztató                    De.

    Elnök                                     Azt mondta: „nem mondtam”

    Első vizsgáztató                    Ez válasz.

    Második vizsgáztató            Csak nem igaz.

    (Az Első vizsgáztató rá néz.)

    Első vizsgáztató                    Vigyázzon.

    Második vizsgáztató            Mire?

    Első vizsgáztató                    Arra, hogy ne legyen túl jó ember. Az gyorsan idegesítővé válik.

    Második vizsgáztató            Nem vagyok jó ember. Csak ma nem akarok rossz lenni.

    (Csend.)

    Első vizsgáztató                    Apám haldoklott.

    (Csend.)

    Elnök                                     Nem kell.

    Első vizsgáztató                    De kell. Ha már mindenki vizsgázik.

    (Csend.)

    Felhívtak a kórházból. Azt mondták, menjek be. Én azt mondtam: az óra után. Teljesen fölösleges óra volt. Egyetlen hallgató sem figyelt. Én sem figyeltem. Csak mondtam az anyagot.

    (Csend.)

    Az óra után a tanszéki szobában álltam. Kabát a kezemben. Kulcs az asztalon. Tudtam, hogy be kell mennem. És nem mentem.

    Második vizsgáztató            Miért?

    Első vizsgáztató                    Mert féltem, hogy fél.

    (Csend.)

    Anyám később megkérdezte, miért nem értem oda. Azt mondtam, dugó volt.

    Elnök                                     És elhitte?

    Első vizsgáztató                    Azt mondta: persze.

    (Csend.)

    Az rosszabb volt, mintha nem hitte volna el.

    (Hosszú csend.)

    Második vizsgáztató            Azóta mindig időben érkezik.

    Első vizsgáztató                    Azóta nem kések.

    Elnök                                     Nem ugyanaz.

    Első vizsgáztató                    Tudom.

    (Csend.)

    Első vizsgáztató                    De ebből nem következik, hogy a hallgató átmenjen.

    Második vizsgáztató            Nem is.

    Elnök                                     Csak az következik, hogy értjük, mi történt vele.

    Első vizsgáztató                    Nem értjük. Csak magunkat magyarázzuk bele.

    Második vizsgáztató            Lehet.

    Első vizsgáztató                    Ez elég rizikós.

    Elnök                                     Az ítélet is.

    (Csend.)

    Első vizsgáztató                    Jó. Tegyük fel, visszahívjuk.

    Második vizsgáztató            Igen?

    Első vizsgáztató                    Tegyük fel. Ugyanaz a tétel?

    Elnök                                     Ugyanaz.

    Első vizsgáztató                    Másik kérdés?

    Elnök                                     Másik út.

    Első vizsgáztató                    Ez megint költészet.

    Második vizsgáztató            Pedagógia.

    Első vizsgáztató                    Jó. Ugyanaz a tétel. Megkérdezzük: hogy mondaná el egy barátjának. Ha válaszol, értékeljük. Ha nem, elégtelen.

    Elnök                                     Igen.

    Második vizsgáztató            Igen.

    Első vizsgáztató                    És semmi könnyítés.

    Elnök                                     Csak levegő.

    Első vizsgáztató                    A levegő is könnyítés.

    Második vizsgáztató            Akkor adjunk neki azt.

    (Csend.)

    Első vizsgáztató                    Rendben.

    (Az Elnök bólint.)

    Elnök                                     Hívjuk vissza.

    (Senki nem mozdul.)

    Második vizsgáztató            Ki menjen?

    (Csend.)

    Első vizsgáztató                    Én.

    (Feláll. Az ajtóhoz megy. Megáll. Keze a kilincsen. Nem nyitja ki.)

    Elnök                                     Kolléga úr (nő)?

    Első vizsgáztató                    Csak egy pillanat.

    (Csend.)

    Második vizsgáztató            Most?

    Első vizsgáztató                    Igen. Most.

    (Hosszú csend.)

    Apám ajtaja előtt is így álltam.

    (Csend.)

    Elnök                                     Most nyissa ki.

    (Az Első vizsgáztató lassan lenyomja a kilincset. Kinyitja az ajtót. Kinéz.)

    Első vizsgáztató                    Fiatalember.

    (Csend.)

    Jöjjön vissza, kérem.

    (Csend. Az Első vizsgáztató visszalép. Az ajtó nyitva marad.)

    Második vizsgáztató            Ott van?

    Első vizsgáztató                    Ott.

    Elnök                                     Jöjjön csak be.

    (Csend. Az üres székre néznek. A vizsgázó jelenléte érződik, de nem halljuk.)

    Elnök                                     Foglaljon helyet.

    (Rövid csend.)

    Első vizsgáztató                    Nem kezdjük elölről.

    (Csend.)

    Ugyanaz a tétel.

    (Csend.)

    Csak most másképp kérdezem.

    (Megakad. Kis csend.)

    Hogy mondaná el ezt egy barátjának?

    (Hosszú csend.)

    Második vizsgáztató            Nem baj, ha lassan.

    (Csend.)

    Elnök                                     Ne nekünk mondja először. Gondoljon arra, akinek el tudná mondani.

    (Csend.)

    Első vizsgáztató                    És ha nem tökéletes, az most nem baj.

    (Az Elnök az Elsőre néz. Az Első nem néz vissza.)

    Csak kezdje el.

    (Hosszú csend. A három vizsgáztató figyel. A vizsgázó hangját nem halljuk.)

    Második vizsgáztató            Hát…

    (Csend.)

    Első vizsgáztató                    Igen.

    (Csend.)

    Elnök                                     Most már itt van.

    (Hosszú csend. Az Első vizsgáztató felveszi a tollat. Nem ír. A Második a tétellapot nézi. Az Elnök az üres széket.)

    Első vizsgáztató                    Folytassa.

    (Fény lassan le.)

    VÉGE

  • Nyugtával dicsérd…

    kamaradráma egy felvonásban

    Szereplők:

    Anna – ötven körüli nő
    Éva – Anna anyja, hetven fölött
    Béla – Anna apjának szomszédja, hetven körül
    APA – nincs jelen

    Helyszín: egy régi lakás. Az apa nemrég halt meg. Dobozok, szatyrok, szemeteszsákok, fiókokból kihúzott iratok. Mindenütt pénztári blokkok. A lakásban egyszerre van rendetlenség és valami makacs, régi rendszer.

    (Anna egyedül áll a lakás közepén. Kezében egy nejlonszatyor. Megbillenti. Blokkok hullanak a földre.)

    Anna              Ez nem igaz. (Újabb szatyrot vesz fel. Abban is blokkok.) Ez sem. (Kinyit egy cipősdobozt.) Ez sem. (Csend.) Apa, te megőrültél. (Olvas.) Kenyér. Tej. Mosópor. Elem. Kifli. Tej. Fogkrém. Kenyér. Tej. (Másik blokk.) Kenyér. Tej. (Másik.) Kenyér. (Másik.) Tej. (Felnéz.) Egy egész élet tejben és kenyérben. (Kopognak.) Nyitva van!

    (Béla belép.)

    Béla                Anna?

    Anna              Itt vagyok. A papírtemetőben.

    Béla                Hozzak szemeteszsákot?

    Anna              Késő. A nejlonszatyrok nyertek.

    Béla                Jézusom.

    Anna              Ugye? Maga tudott erről?

    Béla                Miről?

    Anna              Erről.

    (Mutatja a blokkhalmot.)

    Béla                Hát… tudtam, hogy nem dob ki mindent.

    Anna              Béla bácsi, ez nem „nem dob ki mindent”. Ez itt ötven évnyi apróbetűs őrület.

    Béla                Apja takarékos ember volt.

    Anna              Ez nem takarékosság. Ez régészet. (Felvesz egy blokkot.) Mosópor, 1982. Minek kell egy 1982-es mosóporblokk?

    Béla                Garanciához biztos nem.

    Anna              Nagyon vicces.

    Béla                Nem annak szántam.

    (Csend.)

    Anna              A normális emberek fényképeket őriznek. Meg leveleket. Képeslapot. Egy régi órát. Egy nyakkendőt.

    Béla                Az óráját a konyhában hagyta.

    Anna              Nem az a lényeg.

    Béla                A nyakkendőket meg sose szerette.

    Anna              Béla bácsi.

    Béla                Jó. Hallgatok.

    (Anna a szekrény tetején észrevesz egy kisebb, kemény kartondobozt.)

    Anna              Az mi?

    Béla                Nem tudom.

    Anna              Ez nem olyan, mint a többi. (Leveszi. Letörli róla a port. Nincs rajta felirat. Kinyitja.) Na.

    Béla                Mi az?

    Anna              Blokkok.

    Béla                Meglepő.

    Anna              Nem. De ezek mások.

    Béla                Miben?

    Anna              Sorba vannak rakva. (Kivesz néhányat.) Év szerint. Kis papírlapok közé téve.

                            1974, 1975, 1976, 1977.

    (Csend.)

    Béla                Akkor ezt ő csinálta.

    Anna              Ki más? A blokkmanó? (Csend.) Ez nem gyűjtés. Ez válogatás.

    (Anna előveszi a telefonját.)

    Anna              Felhívom anyát.

    Béla                Biztos akarja?

    Anna              Nem. Ezért hívom.

    (Telefonál.)

    (Minden sor után az anyja válaszait hallgatja, de azt a nézők nem hallják)

    Szia, anya.

    Nem, nincs baj. Vagyis baj van, csak nem olyan. Itt vagyok apa lakásában.

    Igen, Béla bácsi is itt van.

    Találtam valamit.

    Nem pénzt. Ne reménykedj.

    Blokkokat.

    Igen, pénztári blokkokat. Sokat. Nagyon sokat.

    De van egy külön doboz.

    Igen.

    Figyelj, kihangosítalak.

    (Éva hangja hallatszik.)

    Éva                 Hallak.

    Anna              Anya, te tudtad, hogy apa blokkokat gyűjt?

    Éva                 Apád mindent gyűjtött.

    Anna              Nem mindent. Blokkot. Rengeteget.

    Éva                 Akkor blokkokat.

    Anna              Ez nem válasz.

    Éva                 Anna, negyven éve elváltunk.

    Anna              Szerintem csak harminc.

    Éva                 Nekem legalább negyvennek tűnik.

    Anna              Ha jól emlékszem, rögtön a válás után ideköltözött.

    Éva                 Igen.

    Anna              (Bélához) És maga azóta ismerte?

    Béla                Nagyjából.

    Anna              Akkor ketten együtt talán össze tudnak rakni egy embert.

    Éva                 Azt élve sem könnyű.

    Anna              Most már késő panaszkodni. (Kiveszi az első blokkot a külön dobozból.)

    1. Presszó. Két kávé. Két krémes.

    (Hosszú csend.)

    Éva                 Az első találkozásunk.

    Anna              Ezt így tudod?

    Éva                 Persze.

    Anna              Egy blokkról?

    Éva                 A krémesről.

    Béla                Mi történt a krémessel?

    Éva                 Apád ráborította az ingére.

    Anna              Komolyan?

    Éva                 Nagyon elegáns akart lenni. Világoskék ing, sötét zakó. A krémes meg végig a mellkasán.

    Béla                És maga beleszeretett?

    Éva                 Nem. (Csend.) Később. Amikor úgy tett, mintha nem történt volna semmi.

    Anna              Ez rá vall.

    Éva                 Igen. Már akkor is.

    Anna              Nem is mesélted.

    Éva                 Nem kérdezted.

    Anna              Nem tudtam, hogy meg kell kérdeznem.

    (Csend.)

    Béla                Ez jó mondat.

    Anna              Nem dicséretnek szántam. (Következő blokk.)

    1. Babakocsi-előleg. Cumisüveg. Pelenka.

    Éva                 Ez te vagy.

    Anna              Én előlegben?

    Éva                 A babakocsi. Nem volt pénzünk az egészre.

    Anna              Apa részletre vett babakocsit?

    Éva                 Három részletben. Az szerintem az első részlet.

    Anna              És ezt miért tartotta meg?

    Éva                 Mert félt.

    Anna              Mitől?

    Éva                 Hogy nem lesz jó apa.

    (Csend.)

    Anna              Ezt mondta?

    Éva                 Nem így. Apád soha semmit nem mondott így.

    Anna              Hanem hogy?

    Éva                 Azt mondta: remélem, a kerék nem esik le.

    Béla                Az ugyanaz.

    Anna              Nem ugyanaz.

    Éva                 Nála igen.

    (Csend.)

    Anna              Ez lesz a baj ezzel a dobozzal.

    Béla                Mi?

    Anna              Hogy maguk mindent le tudnak fordítani. Én meg csak azt látom, ami rá van írva. (Kivesz egy újabb blokkot.)

    1. (Megáll.) Aranygyűrű.

    (Csend.)

    Éva                 Na, ezt nem értem.

    Anna              Miért?

    Éva                 Nekem biztosan nem vett ’87-ben gyűrűt.

    Anna              Biztos?

    Éva                 Egy nő ezt tudja.

    Béla                Egy férfi is.

    Anna              Maga honnan tudná?

    Béla                Csak tudom, hogy vettem, vagy nem vettem valakinek.

    (Anna a kezén lévő gyűrűre néz.)

    Anna              Én kaptam tőle gyűrűt.

    Éva                 Tudom.

    Anna              A tizennyolcadik születésnapomra.

    Éva                 1994-ben.

    Anna              Pontosan.

    (Csend.)

    Béla                Az hét év.

    Anna              Köszönöm, Béla bácsi. Ennyire még megy a matek.

    Éva                 Mutasd a gyűrűt.

    Anna              Telefonon?

    Éva                 Igaz. (Kis csend) Amúgy itt vagyok a közelben. Odamegyek

    Anna              Gyere. A gyűrű most is rajtam van. (Csend.) Évek óta rajtam van. (A gyűrűt nézi.) Azt mondta, egyszer meglátta, és tudta, hogy nekem való.

    Éva                 Ez lehet igaz.

    Anna              Vagy nem.

    Béla                Miért ne lenne igaz?

    Anna              Mert 1987-ben és utána  észrevettem volna, ha hét évig vár rám egy gyűrű.

    Éva                 Nem biztos.

    Anna              Anya, egy gyerek mindent észrevesz, amit nem kéne.

    Éva                 Nem mindent.

    (Csend.)

    Anna              Kinek vette?

    Éva                 Nem tudom.

    Béla                Én sem.

    Anna              Remek. Apa halott, a gyűrű rajtam, a blokk itt, és senki nem tud semmit.

    Éva                 Lehet, hogy neki sem volt rá jó mondata.

    Anna              Ez nem magyarázat.

    Éva                 Nem. Csak az élet.

    (Anna tovább keres.)

    Anna              1994. Ékszerjavítás. Aranygyűrű igazítása.

    (Csend.)

    Anna              Ez az enyém.

    Éva                 Valószínűleg.

    Anna              Akkor ugyanaz.

    Béla                Lehet.

    Anna              Vagy csak szeretném, hogy ugyanaz legyen.

    (Csend.)

    Éva                 Anna.

    Anna              Mi van, ha valaki másnak vette?

    Éva                 Akkor valaki másnak vette.

    Anna              És nekem adta.

    Éva                 Igen.

    Anna              Ez nem zavar?

    Éva                 Most már?

    Anna              Akkor.

    Éva                 Akkor nem tudtam.

    Anna              És ha tudtad volna?

    (Csend.)

    Éva                 Akkor valószínűleg úgy tettem volna, mintha nem tudnám.

    (Csend.)

    Béla                Az ilyesmihez is tehetség kell.

    Éva                 Házasságnak hívják.

    (Hosszú csend.)

    Anna              Mikor romlott el?

    Éva                 Mi?

    Anna              Ti.

    Éva                 Nem egy napon.

    Anna              A blokkok szerint talán lehetne tudni.

    Éva                 A blokkok szerint vásároltunk. Nem éltünk.

    Anna              Akkor miért ezt hagyta itt?

    Éva                 Mert beszélni nem tudott.

    (Csend.)

    Béla                Vagy nem mert.

    Anna              Maga mióta ismerte?

    Béla                A válás után költözött ide. Azóta.

    Anna              És barátok voltak?

    Béla                Erős szó.

    Anna              Mi az erős szó? A barátok?

    Béla                Igen.

    Anna              Akkor mik voltak?

    Béla                Szomszédok. Aztán sakkoztunk. Aztán néha együtt hallgattunk.

    Anna              Ez férfibarátság?

    Béla                Az egyik fajtája.

    Anna              És magának sem mesélt a blokkokról?

    Béla                Nem.

    Anna              Sem a dobozról?

    Béla                Nem.

    Anna              Sem a gyűrűről?

    Béla                A gyűrűt láttam magán.

    Anna              De a történetét nem.

    Béla                Lehet, hogy neki sem volt története. Csak dátuma.

    (Csend.)

    Anna              Ez jó. Ezt utálom.

                            (Kopogtatás, rövid csend)

    Béla                Az édesanyja

    (Éva lép be a lakásba)

    Anna              Szia anya.

    Éva                 Szia Anna. (biccent Béla felé) Jó napot.

    Béla                (Szintén biccent) Jó napot.

    (Új blokk.)

    Anna              Kaució. Festék. Villanykörte. Függönykarika.

    Éva                 Ez a lakás.

    Anna              A válás után.

    Éva                 Igen.

    Anna              Te maradtál a régiben.

    Éva                 Te is ott voltál még egy darabig.

    Anna              Már felnőtt voltam.

    Éva                 A gyerek akkor is gyerek, ha felnőtt.

    Anna              Ezt ne.

    Éva                 Mit?

    Anna              Ezt a bölcs anyaszöveget.

    Éva                 Jó. Akkor máshogy mondom. Amikor elköltözött, te úgy tettél, mintha nem fájna.

    Anna              Mert mindenki másnak jobban fájt.

    Éva                 Ez nem verseny.

    Anna              Dehogynem. Ti ketten versenyeztetek, ki sérül látványosabban.

    (Csend.)

    Éva                 Ez igazságtalan.

    Anna              Tudom.

    Éva                 Akkor minek mondod?

    Anna              Mert most ez jutott az eszembe.

    (Csend.)

    Béla                A függönykarikákra emlékszem.

    Anna              Persze. Arra emlékszik.

    Béla                Mert átjött kölcsönkérni fúrót. Azt mondta, nem akarja, hogy belássanak.

    Éva                 Az mindig fontos volt neki.

    Anna              Hogy ne lássanak be?

    Éva                 Hogy ne lássák.

    (Csend.)

    Anna              Mégis itt hagyta ezt a dobozt.

    Béla                Talán azt akarta, hogy egyszer mégis. (Anna kivesz néhány későbbi blokkot. Egyet Béla kezébe ad) 2016Túró rudi. Narancslé. Csípős sajt.

    (Csend.)

    Anna              Ezeket én szeretem.

    Béla                Tudom.

    Anna              Apa utálta a narancslevet.

    Béla                Tudom.

    Anna              A csípős sajttól egyszer rosszul lett.

    Béla                Azt is tudom.

    Anna              Akkor miért vette?

    Béla                Mert hátha jön.

    (Csend.)

    Anna              És én nem jöttem.

    Béla                Néha jött.

    Anna              De nem eleget.

    Éva                 Anna.

    Anna              Ne.

    Éva                 Nem tudhatod, mennyi az elég.

    Anna              Pont ez az. Most már nem tudhatom.

    (Csend.)

    Béla                Amikor lejárt, kidobta. Aztán vett újat.

    Anna              Meddig?

    Béla                Amíg lejártak.

    Anna              És utána?

    Béla                Utána már nem mindig ment le.

    (Csend.)

    Anna              Miért nem szólt?

    Béla                Mert azt mondta, jól van.

    Anna              És maga elhitte?

    Béla                Nem.

    Anna              Akkor?

    Béla                Meghagytam neki a hazugságot.

    Anna              Miért?

    Béla                Mert nekem is hagyta az enyémet.

    (Csend.)

    Éva                 Milyen hazugságot?

    Béla                Hogy nem vagyok egyedül.

    (Hosszú csend.)

    Anna              2025. Gyógyszertár. Fájdalomcsillapító. Kenőcs. Hallókészülék elem. (Másik.) Bot. (Másik.) Macskaeledel.

    Éva                 Macska?

    Anna              Nem tudtam, hogy apa macskát tartott.

    Béla                Nem tartott. Etetett.

    Anna              Etetett? Kit? Vagy mit?

    Béla                Egy vöröset. Sovány dög volt. Minden este feljött az erkélyre.

    Anna              És apa etette.

    Béla                Igen.

    Éva                 Mindig utálta a macskákat.

    Béla                Ezt a macskát is utálta.

    Anna              Akkor miért etette?

    Béla                Mert visszajött.

    (Csend.)

    Anna              Aki visszajön, azt etetni kell?

    Béla                Szerinte igen. (Anna megáll. Ez eltalálja.)

    Anna              És aki nem jön vissza?

    (Csend.)

    Béla                Annak is vesz néha csípős sajtot.

    (Hosszú csend.)

    Anna              Utálom ezt a dobozt.

    Éva                 Miért?

    Anna              Mert későn beszél.

    Éva                 Igen.

    Anna              Mert most már minden mondat után oda kell képzelnem apát.

    Béla                Eddig is ott volt.

    Anna              Nem. Eddig csak meghalt. (Csend.) Most meg elkezdett magyarázkodni.

    Éva                 Nem magyarázkodik.

    Anna              Akkor mit csinál?

    Éva                 Mutogat.

    (Csend.)

    Anna              Mint amikor gyerek voltam. Ha akart valamit, csak megállt az ajtóban. Nem mondta, hogy menjek oda. Csak állt.

    Éva                 És te odamentél?

    Anna              Néha. (Csend.) Nem elégszer.

    Éva                 Ezt nem tudhatod.

    Anna              De. Ezt pontosan tudom. (Anna a kezén lévő gyűrűt nézi.) A gyűrűt miért titokban adta?

    Éva                 Tőlem kérdezed?

    Anna              Tőle már nem tudom.

    Éva                 Nem volt teljesen titokban.

    Anna              Te tudtál róla?

    Éva                 Utólag.

    Anna              És nem kérdezted?

    Éva                 Akkor már nagyon vigyáztunk, mit kérdezünk meg egymástól.

    Anna              Ezért váltatok el?

    Éva                 Nem. (Csend.) Ezért maradtunk együtt még évekig.

    (Csend.)

    Anna              És miért váltatok el végül?

    Éva                 Mert elfogytak a nem kérdések.

    (Hosszú csend.)

    Béla                Ezt nem értem.

    Éva                 Nem baj.

    Anna              Én igen. (Csend.) A gyűrű lehetett valaki másé.

    Éva                 Lehetett.

    Anna              Lehetett nekem szánva.

    Éva                 Lehetett.

    Anna              Lehetett az is, hogy már ő sem tudta, kinek vette eredetileg.

    Béla                Az is lehet.

    Anna              És soha nem fogjuk megtudni.

    Éva                 Nem.

    (Anna lassan visszateszi a gyűrűs blokkot a dobozba, majd mégsem. Kiveszi újra.)

    Anna               Ez marad nálam.

    Béla                A gyűrű úgyis magán van.

    Anna              Nem a gyűrű. A kérdés.

    (Csend.)

    Éva                 Mit csinálsz a többivel?

    (Anna körülnéz a szatyrokon, blokkhegyeken.)

    Anna              A többivel? (Felvesz egy marék jelentéktelen blokkot.) Kenyér. Tej. Mosópor. Fogkrém. Villanykörte. Nem tudom.

    Béla                Nem kell ma eldönteni.

    Anna              De valamit ma el kell.

    Éva                 Mit?

    Anna              Hogy ez szemét-e.

    (Csend.)

    Béla                És?

    Anna              Nem tudom.

    Éva                 A legtöbbje az.

    Anna              És a doboz?

    Éva                 Az nem.

    (Csend.)

    Anna              Apa ezt nekem hagyta?

    Béla                Szerintem igen.

    Éva                 Szerintem nem csak neked.

    Anna              Hanem?

    Éva                 Annak, aki egyszer hajlandó lesz végignézni.

    (Anna előveszi az első blokkot és az utolsót.)

    Anna              Két kávé. Két krémes. (Másik.) Kifli. Tej. Macskaeledel. (Csend.) Ötven év.

    Béla                És az apró.

    Anna              Jó. Több mint ötven. Ne most legyen pontos.

    (Halvány mosoly.)

    Éva                 Apád most kijavítana.

    Anna              Tudom. (Csend.) Anya?

    Éva                 Igen?

    Anna              Meséld el még egyszer a krémest!

    Éva                 Már elmondtam.

    Anna              Nem baj.

    (Csend.)

    Éva                 Világoskék ing volt rajta.

    Béla                És sötét zakó.

    Éva                 Igen. Sötét zakó.

    Anna              És ráborította.

    Éva                 Rá.

    Anna              És úgy tett, mintha nem történt volna semmi.

    Éva                 Igen.

    (Csend.)

    Anna              Egész életében ezt csinálta.

    Éva                 Igen.

    (Hosszú csend.)

    Anna              És ti mégis szerettétek.

    Béla                Igen.

    Éva                 Igen.

    (Anna nézi a blokkokat, a dobozt, a gyűrűt az ujján.)

    Anna              Akkor meséld tovább.

    (Fény lassan le.)

    VÉGE

  • Üzenet Marinak

    (majdnem monodráma egy jelenetben)

    Előadja: a hatvanas író

    A helyszín egy kocsma, vagy egy bár. Az író egy asztalál ül egyedül. Előtte becsukott laptop, és egy majdnem üres pohár.
    Az írónak eszébe jut valaki. Neki ír, hozzá beszél.

    Író:     Kiissza az italt, majd a pulthoz lép. Ebből még egyet légyszíves! Átveszi az italt. Köszi Laci Visszaül az asztalához, kinyitja, majd bekapcsolja a laptopot, beírja a jelszót.

    A képernyőre pillant majd írni kezd:

    Tudod, Mari…

    Nem tudom, hogy ezt valaha elolvasod-e.

    És azt sem tudom, hogy számít-e még.

    Régen számított.

    Régen, ha küldtem egy verset, egy novellát elolvastad.

    Ha írtam valami hülyeséget, kinevetted.

    Ha írtam valami jót, azt is.

    A jó dolgokkal mindig szigorúbb voltál.

    Ezért szerettelek.

    Nem úgy.

    Ne ijedj meg.

    Nem úgy.

    Bár ebben a történetben előbb-utóbb mindenki azt hiszi majd, hogy mindenki mindenkibe szerelmes volt.

    Pedig nem.

    Csak emberek voltunk.

    Ami sokkal bonyolultabb.

    Az egész a Margitszigeten kezdődött.

    Persze ez nem igaz.

    Vagy nem így.

    Valójában minden történet korábban kezdődik.

    Csak kell egy hely, ahonnan mesélni lehet.

    Nekem a Margitsziget lett ez a hely.

    Pokrócok.

    Könyvek.

    Borospoharak.

    Költők, írók.

    Azok az emberek, akik három órán keresztül képesek vitatkozni egy rossz rímen, vagy hasonlaton.

    És közben azt hiszik, hogy megjavítják a világot, vagy megváltják, mint mostanában egy országbérletet.

    Amikor megérkeztem Kati már ott volt.

    Őt már ismertem.

    Szerettem.

    Nem úgy.

    Már megint magyarázkodom.

    Lassan kezdem megérteni, hogy miért lesznek utálatosak a monodráma szereplőim.

    Folyton védekeznek, pedig senki sem támadta meg őket.

    Kati ott volt.

    A barátnője is.

    Aki egyszer visszajött elköszönni.

    Ennyi.

    A legtöbb embernek ez semmit nem jelent.

    Nekem megmaradt.

    Mert bizonyos kor fölött az ember már nem a nagy dolgokra emlékszik.

    Hanem arra, aki visszafordult.

    Aztán ott voltál te.

    És most jön az a rész, ahol a történet kezd gyanússá válni.

    Mert ha leírom, vagy bárki másnak mesélem,  senki nem hiszi el.

    Még én sem hinném el.

    Egy fiatal lány hasal egy pokrócon, mellette egy pohár bor.

    Szép dekoltázs.

    Szép mosoly.

    Nyári este.

    Margitsziget.

    És valamiért szóba áll egy nála jóval idősebb fickóval.

    Én a helyében biztos nem tettem volna.

    Te megtetted.

    A mai napig nem tudom, miért.

    Lehet, hogy udvarias voltál.

    Lehet, hogy kíváncsi.

    Lehet, hogy egyszerűen jó napod volt.

    Mindegy.

    Megtörtént.

    Kati közben elköszönt, azt mondta megy a vonatja. Máskor szívesen elkísértem volna, de akkor úgy éreztem, még itt van dolgom.

    Kati barátnője is ottmaradt. Talán ő is így érzett.

    A végén hárman indultunk el a szigetről.

    Én középen.

    Ti, a két lány, a két oldalamon.

    Kézen fogva.

    Most látod?

    Ezért nem szabad íróknak emlékiratot írni.

    Mert senki nem hiszi el.

    Pedig így volt.

    Pontosan így. Sokan meg is fordultak utánunk.

    És tudod mi a legfurcsább?

    Nem az, hogy megtörtént.

    Hanem hogy akkor teljesen természetesnek tűnt.

    Mintha ez volna a világ rendje.

    Mintha mindig is így lett volna.

    Első pillanattól feltétlen bizalommal néztél rám.

    Feljöttél hozzám.

    Megittunk két üveg bort, felolvastuk egymásnak a verseinket.

    Hajnalban hívtál egy taxit.

    Volt amikor csak beültünk valahová beszélgetni, inni.

    Volt amikor színházba mentünk.

    Te később Papinak szólítottál.

    A mai napig ez az egyik legszebb ajándék, amit kaptam.

    Mert a Papi nem életkor.

    A Papi bizalom.

    Azt jelenti, hogy az ember mellett nem kell szerepet játszani.

    Azt jelenti, hogy lehet hülyeségeket beszélni.

    Lehet félni.

    Lehet okosnak lenni.

    Lehet butának lenni.

    És közben nem kell bizonyítani semmit.

    Aztán egyszer elhoztad Elzát.

    Most már nevezzük nevén.

    Megérdemli.

    Elza.

    Ő volt az egyetlen ember az elmúlt nem tudom hány évben, aki úgy nézett rám, hogy még a saját nevem is elfelejtettem.

    Nincs erre szebb mondat.

    Nincs költészet.

    Nincs metafora.

    A szemembe nézett.

    És én elvesztem.

    Te ezt hamarabb láttad, mint én.

    Mindig hamarabb láttad.

    Ez volt az egyik különleges képességed. Talán még ma is az.

    Aztán egyszer, jóval később azt mondtad:

    – Ne csináljátok, mert mind a ketten sérülni fogtok.

    Akkor nem hittem neked.

    Most már igen.

    Most már mindent elhiszek.

    Még azt is, amit nem mondtál ki.

    Mert te sokszor úgy voltál jelen, hogy közben nem szóltál bele.

    Figyeltél.

    Ami ritka tehetség.

    Az emberek többsége csak arra vár, hogy végre ő beszélhessen.

    De te figyeltél.

    Néha azt éreztem, jobban érted, mi történik velem, mint én magam.

    Pedig nem volt nehéz.

    Egy öregedő férfi hülyét csinál magából.

    Ez nem olyan bonyolult történet.

    Az irodalom tele van vele.

    Én meg már régen nem voltam húszéves.

    És erre Elza szerencsére időnként emlékeztett is engem.

    Nem szándékosan.

    Csak a létezésével.

    Volt valami bosszantó könnyedség benne.

    Ami az emberből vagy nevetést vált ki.

    Vagy szerelmet.

    Nálam a kettő gyakran összekeveredik.

    Elmosolyodik, megissza az italt, feláll, megmozgatja a karjait, int a pincérnek.

    Lacikám még egyet és valami erősebbet is! Köszi.

    Visszaül, kicsit elmélázva nézi a képernyőt.

    Aztán elkezdődött az a furcsa tánc.

    Közeledés. Távolodás. Remény. Bizonytalanság.

    Az a fajta történet, amiből kívülről mindenki tudja, mi lesz.

    Kivéve a két szereplőt.

    Ők mindig utoljára értesülnek róla.

    Te pedig ott voltál valahol a kettő között.

    Néha azt éreztem, neked kellene megkapnod a Nobel-békedíjat.

    Mert épeszű ember nem vállalja önként azt a szerepet, hogy két makacs idióta között közvetítsen.

    Márpedig mi azok voltunk.

    Makacsak, vagy makacsok tékápé tök mindegy.

    És időnként idióták.

    Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy kevesebbet beszélünk.

    Nem Elzával.

    Veled.

    Elzával addigra már megszoktam.

    Nála a közeledés és a távolodás ugyanannak a dolognak tűnt.

    Nála mindig volt valami bizonytalanság.

    Valami fék.

    Valami blokk.

    Talán félt.

    Talán szégyellte.

    Talán egyszerűen nem tudta, mit akar.

    Nem hibáztatom.

    Én sem tudtam.

    Csak én jobb színész voltam. De lehet, csak bebeszéltem magamnak.

    Ránéz az üres pohárra, majd épp szólni készül, de inkább feláll és a pulthoz lép. A felest azonnal letolja, kicsit megborzong, a másik pohárral visszaül az asztalhoz.

    Veled viszont más volt.

    Mert te nem ilyen voltál.

    Te válaszoltál.

    Te visszaírtál.

    Te jelentkeztél.

    Te elküldted azt a dalt, azt a verset, azt a hülye videót, amitől aztán fél órán keresztül vigyorogtam.

    Ezért nem vettem észre azonnal.

    A hiányt mindig nehezebb észrevenni, mint a jelenlétet.

    A hiány nem kopogtat.

    Nem mutatkozik be.

    Nem mondja:

    – Jó napot kívánok, én vagyok az eltűnés.

    Csak egy nap ott ül veled szemben.

    És mire felismered, már rég beköltözött.

    Emlékszem, amikor először nem válaszoltál.

    Nem.

    Ez így nem igaz.

    Arra nem emlékszem.

    Arra emlékszem, amikor már a harmadikra sem.

    Mert az elsőre még van magyarázat.

    A másodikra is.

    A harmadiknál kezd gyanús lenni a világ.

    A negyediknél pedig az ember már nem az üzenetet nézi.

    Hanem saját magát.

    Mit mondtam?

    Mit csináltam?

    Mivel bántottam meg?

    Miről maradtam le?

    Van-e egy beszélgetés, amit rosszul értettem?

    Egy mondat?

    Egy félmondat?

    Egy rossz vicc?

    Egy rossz pillanat?

    Az ember ilyenkor nyomozni kezd.

    A saját emlékei között.

    És tudod mi a baj?

    Mindig talál valamit.

    Aztán eszembe jutott Kati.

    Lehet, hogy igazságtalan voltam vele.

    Lehet, hogy azt hitte, a barátnőjére hajtottam.

    Istenem…

    Micsoda kamasz mondat ez hatvan fölött.

    A barátnőjére hajtottam.

    Mintha egy gimnázium folyosóján állnánk.

    Pedig közben mindenki felnőtt volt.

    Legalábbis papíron.

    Lehet, hogy fájt neki.

    Lehet, hogy csalódott bennem.

    Lehet, hogy ezért tűnt el ő is.

    Nem tudom.

    Annyi mindenről nem tudok semmit.

    És az élet második felében az ember lassan rájön, hogy a legtöbb történetből hiányzik a magyarázat.

    Csak fiatalon hisszük azt, hogy egyszer majd mindent megértünk.

    Tudod, Mari…

    Sokáig azt hittem, hogy az ember a szerelmeket gyászolja.

    Aztán rájöttem, hogy nem.

    Az ember a beszélgetéseket gyászolja.

    A közös mondatokat.

    A belső vicceket.

    Azt, amikor egy üzenethez nem kell magyarázat.

    Azt, amikor elég annyit írni:

    “Na képzeld…”

    és a másik már tudja az előzményeket.

    Elza hiányzik.

    Persze, hogy hiányzik.

    Hazudnék, ha mást mondanék.

    De Elzából emlék lett.

    Belőled kérdőjel.

    És a kérdőjelek sokkal tovább élnek, mint az emlékek.

    Elgondolkodik, kortyol egyet, a fény felé fordítja a poharat, majd visszazökken a valóságba.

    Tudod mit?

    Mégis válaszolj.

    Ne most.

    Ne holnap.

    Lehet, hogy soha.

    De ha egyszer eszedbe jutok…

    csak annyit írj:

    “Papi, hülye vagy.”

    Becsukja a laptopot, kiüríti a poharat, pénzt tesz alá, majd csöndben távozik.

    Vége

  • Fairy tale

    régen azt mondtuk volna
    hogy a szél hozza rólad a híreket
    vagy a madarak csiripelik
    csicsergik széjjel
    manapság a net
    a face, az insta, vagy
    a tik-takkoló másik
    pontosan azt érzem
    pontosan annyira ismerlek, hogy szinte
    pontosan tudom
    mennyi minden hiányzik még
    belőled bennem
    hogy ez valami ellentmondás
    vagy valami titok
    ki tudja
    lényeg, hogy elvarázsol
    írhatnánk egyszer egy közös verset
    – modernül legyen tán kollab –
    a tájról, az utcákról
    az emberekről a kocsmákban
    akár magunkról
    arról, amit sosem mertünk kimondani
    de tán egy hosszú csend
    már rég leleplezte

    és lesz majd olyan
    hogy csak elképzellek
    akár ősszel, akár egy téli éjszakán
    az üres utcákon
    a fagyban
    vagy a langy latyakban bandukolva
    de nem leszel ott
    és én sem leszek
    mert a kilométerek
    mert az évek
    mert a franc se tudja mik
    csak úgy ott vannak

    és nincs óra,
    nincs mérőszalag
    csak a távolság
    nem mentél el
    nem mentem el
    mégsem vagy itt
    mégsem vagyok itt

    persze amikor rám gondolsz
    és amikor rád gondolok
    olyan, mintha…
    mintha mindig is..
    de te sem vagy királylány
    és én sem királyfi
    aki még hisz
    a tündérmesékben
    aki még hisz
    a tündérmesénkben

    Anna, mais uma vez, muito obrigado pelo beijo da musa. Desta vez, deixei minha imaginação voar ainda mais longe.

  • érzem a dalod

    amikor itt leszel, a hajadon át
    simogatom majd a tarkód
    és lehet meglep majd a mozdulat
    de akkor – talán – kicsit enyém leszel
    olyan lakomát tálalok eléd
    amire sohasem gondoltál
    és mohón, szenvedélyesen
    habzsolunk kifulladásig

    elcsábulunk egy lassú, szabad táncban
    körülöttünk a legszebb fák
    egy elképzelt erdőben
    nem halljuk, csak érezzük a dalt
    csupán érezzük a ritmust
    ami most csak a miénk
    egyetlen tanúnk a távolban
    hömpölygő vagy csordogáló folyó

    ezt az órát, ezt az éjszakát
    vigyük magunkkal, őrizzük meg
    bármerre is jársz
    bármerre is járok
    nevezhetjük vágynak, szenvedélynek
    de akár szerelemnek is
    ez már miénk marad, mindörökké


    Anna Flávia Schmitt Wyse Baranski verse nyomán