(majdnem monodráma egy jelenetben)

Előadja: a hatvanas író

A helyszín egy kocsma, vagy egy bár. Az író egy asztalál ül egyedül. Előtte becsukott laptop, és egy majdnem üres pohár.
Az írónak eszébe jut valaki. Neki ír, hozzá beszél.

Író:     Kiissza az italt, majd a pulthoz lép. Ebből még egyet légyszíves! Átveszi az italt. Köszi Laci Visszaül az asztalához, kinyitja, majd bekapcsolja a laptopot, beírja a jelszót.

A képernyőre pillant majd írni kezd:

Tudod, Mari…

Nem tudom, hogy ezt valaha elolvasod-e.

És azt sem tudom, hogy számít-e még.

Régen számított.

Régen, ha küldtem egy verset, egy novellát elolvastad.

Ha írtam valami hülyeséget, kinevetted.

Ha írtam valami jót, azt is.

A jó dolgokkal mindig szigorúbb voltál.

Ezért szerettelek.

Nem úgy.

Ne ijedj meg.

Nem úgy.

Bár ebben a történetben előbb-utóbb mindenki azt hiszi majd, hogy mindenki mindenkibe szerelmes volt.

Pedig nem.

Csak emberek voltunk.

Ami sokkal bonyolultabb.

Az egész a Margitszigeten kezdődött.

Persze ez nem igaz.

Vagy nem így.

Valójában minden történet korábban kezdődik.

Csak kell egy hely, ahonnan mesélni lehet.

Nekem a Margitsziget lett ez a hely.

Pokrócok.

Könyvek.

Borospoharak.

Költők, írók.

Azok az emberek, akik három órán keresztül képesek vitatkozni egy rossz rímen, vagy hasonlaton.

És közben azt hiszik, hogy megjavítják a világot, vagy megváltják, mint mostanában egy országbérletet.

Amikor megérkeztem Kati már ott volt.

Őt már ismertem.

Szerettem.

Nem úgy.

Már megint magyarázkodom.

Lassan kezdem megérteni, hogy miért lesznek utálatosak a monodráma szereplőim.

Folyton védekeznek, pedig senki sem támadta meg őket.

Kati ott volt.

A barátnője is.

Aki egyszer visszajött elköszönni.

Ennyi.

A legtöbb embernek ez semmit nem jelent.

Nekem megmaradt.

Mert bizonyos kor fölött az ember már nem a nagy dolgokra emlékszik.

Hanem arra, aki visszafordult.

Aztán ott voltál te.

És most jön az a rész, ahol a történet kezd gyanússá válni.

Mert ha leírom, vagy bárki másnak mesélem,  senki nem hiszi el.

Még én sem hinném el.

Egy fiatal lány hasal egy pokrócon, mellette egy pohár bor.

Szép dekoltázs.

Szép mosoly.

Nyári este.

Margitsziget.

És valamiért szóba áll egy nála jóval idősebb fickóval.

Én a helyében biztos nem tettem volna.

Te megtetted.

A mai napig nem tudom, miért.

Lehet, hogy udvarias voltál.

Lehet, hogy kíváncsi.

Lehet, hogy egyszerűen jó napod volt.

Mindegy.

Megtörtént.

Kati közben elköszönt, azt mondta megy a vonatja. Máskor szívesen elkísértem volna, de akkor úgy éreztem, még itt van dolgom.

Kati barátnője is ottmaradt. Talán ő is így érzett.

A végén hárman indultunk el a szigetről.

Én középen.

Ti, a két lány, a két oldalamon.

Kézen fogva.

Most látod?

Ezért nem szabad íróknak emlékiratot írni.

Mert senki nem hiszi el.

Pedig így volt.

Pontosan így. Sokan meg is fordultak utánunk.

És tudod mi a legfurcsább?

Nem az, hogy megtörtént.

Hanem hogy akkor teljesen természetesnek tűnt.

Mintha ez volna a világ rendje.

Mintha mindig is így lett volna.

Első pillanattól feltétlen bizalommal néztél rám.

Feljöttél hozzám.

Megittunk két üveg bort, felolvastuk egymásnak a verseinket.

Hajnalban hívtál egy taxit.

Volt amikor csak beültünk valahová beszélgetni, inni.

Volt amikor színházba mentünk.

Te később Papinak szólítottál.

A mai napig ez az egyik legszebb ajándék, amit kaptam.

Mert a Papi nem életkor.

A Papi bizalom.

Azt jelenti, hogy az ember mellett nem kell szerepet játszani.

Azt jelenti, hogy lehet hülyeségeket beszélni.

Lehet félni.

Lehet okosnak lenni.

Lehet butának lenni.

És közben nem kell bizonyítani semmit.

Aztán egyszer elhoztad Elzát.

Most már nevezzük nevén.

Megérdemli.

Elza.

Ő volt az egyetlen ember az elmúlt nem tudom hány évben, aki úgy nézett rám, hogy még a saját nevem is elfelejtettem.

Nincs erre szebb mondat.

Nincs költészet.

Nincs metafora.

A szemembe nézett.

És én elvesztem.

Te ezt hamarabb láttad, mint én.

Mindig hamarabb láttad.

Ez volt az egyik különleges képességed. Talán még ma is az.

Aztán egyszer, jóval később azt mondtad:

– Ne csináljátok, mert mind a ketten sérülni fogtok.

Akkor nem hittem neked.

Most már igen.

Most már mindent elhiszek.

Még azt is, amit nem mondtál ki.

Mert te sokszor úgy voltál jelen, hogy közben nem szóltál bele.

Figyeltél.

Ami ritka tehetség.

Az emberek többsége csak arra vár, hogy végre ő beszélhessen.

De te figyeltél.

Néha azt éreztem, jobban érted, mi történik velem, mint én magam.

Pedig nem volt nehéz.

Egy öregedő férfi hülyét csinál magából.

Ez nem olyan bonyolult történet.

Az irodalom tele van vele.

Én meg már régen nem voltam húszéves.

És erre Elza szerencsére időnként emlékeztett is engem.

Nem szándékosan.

Csak a létezésével.

Volt valami bosszantó könnyedség benne.

Ami az emberből vagy nevetést vált ki.

Vagy szerelmet.

Nálam a kettő gyakran összekeveredik.

Elmosolyodik, megissza az italt, feláll, megmozgatja a karjait, int a pincérnek.

Lacikám még egyet és valami erősebbet is! Köszi.

Visszaül, kicsit elmélázva nézi a képernyőt.

Aztán elkezdődött az a furcsa tánc.

Közeledés. Távolodás. Remény. Bizonytalanság.

Az a fajta történet, amiből kívülről mindenki tudja, mi lesz.

Kivéve a két szereplőt.

Ők mindig utoljára értesülnek róla.

Te pedig ott voltál valahol a kettő között.

Néha azt éreztem, neked kellene megkapnod a Nobel-békedíjat.

Mert épeszű ember nem vállalja önként azt a szerepet, hogy két makacs idióta között közvetítsen.

Márpedig mi azok voltunk.

Makacsak, vagy makacsok tékápé tök mindegy.

És időnként idióták.

Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy kevesebbet beszélünk.

Nem Elzával.

Veled.

Elzával addigra már megszoktam.

Nála a közeledés és a távolodás ugyanannak a dolognak tűnt.

Nála mindig volt valami bizonytalanság.

Valami fék.

Valami blokk.

Talán félt.

Talán szégyellte.

Talán egyszerűen nem tudta, mit akar.

Nem hibáztatom.

Én sem tudtam.

Csak én jobb színész voltam. De lehet, csak bebeszéltem magamnak.

Ránéz az üres pohárra, majd épp szólni készül, de inkább feláll és a pulthoz lép. A felest azonnal letolja, kicsit megborzong, a másik pohárral visszaül az asztalhoz.

Veled viszont más volt.

Mert te nem ilyen voltál.

Te válaszoltál.

Te visszaírtál.

Te jelentkeztél.

Te elküldted azt a dalt, azt a verset, azt a hülye videót, amitől aztán fél órán keresztül vigyorogtam.

Ezért nem vettem észre azonnal.

A hiányt mindig nehezebb észrevenni, mint a jelenlétet.

A hiány nem kopogtat.

Nem mutatkozik be.

Nem mondja:

– Jó napot kívánok, én vagyok az eltűnés.

Csak egy nap ott ül veled szemben.

És mire felismered, már rég beköltözött.

Emlékszem, amikor először nem válaszoltál.

Nem.

Ez így nem igaz.

Arra nem emlékszem.

Arra emlékszem, amikor már a harmadikra sem.

Mert az elsőre még van magyarázat.

A másodikra is.

A harmadiknál kezd gyanús lenni a világ.

A negyediknél pedig az ember már nem az üzenetet nézi.

Hanem saját magát.

Mit mondtam?

Mit csináltam?

Mivel bántottam meg?

Miről maradtam le?

Van-e egy beszélgetés, amit rosszul értettem?

Egy mondat?

Egy félmondat?

Egy rossz vicc?

Egy rossz pillanat?

Az ember ilyenkor nyomozni kezd.

A saját emlékei között.

És tudod mi a baj?

Mindig talál valamit.

Aztán eszembe jutott Kati.

Lehet, hogy igazságtalan voltam vele.

Lehet, hogy azt hitte, a barátnőjére hajtottam.

Istenem…

Micsoda kamasz mondat ez hatvan fölött.

A barátnőjére hajtottam.

Mintha egy gimnázium folyosóján állnánk.

Pedig közben mindenki felnőtt volt.

Legalábbis papíron.

Lehet, hogy fájt neki.

Lehet, hogy csalódott bennem.

Lehet, hogy ezért tűnt el ő is.

Nem tudom.

Annyi mindenről nem tudok semmit.

És az élet második felében az ember lassan rájön, hogy a legtöbb történetből hiányzik a magyarázat.

Csak fiatalon hisszük azt, hogy egyszer majd mindent megértünk.

Tudod, Mari…

Sokáig azt hittem, hogy az ember a szerelmeket gyászolja.

Aztán rájöttem, hogy nem.

Az ember a beszélgetéseket gyászolja.

A közös mondatokat.

A belső vicceket.

Azt, amikor egy üzenethez nem kell magyarázat.

Azt, amikor elég annyit írni:

“Na képzeld…”

és a másik már tudja az előzményeket.

Elza hiányzik.

Persze, hogy hiányzik.

Hazudnék, ha mást mondanék.

De Elzából emlék lett.

Belőled kérdőjel.

És a kérdőjelek sokkal tovább élnek, mint az emlékek.

Elgondolkodik, kortyol egyet, a fény felé fordítja a poharat, majd visszazökken a valóságba.

Tudod mit?

Mégis válaszolj.

Ne most.

Ne holnap.

Lehet, hogy soha.

De ha egyszer eszedbe jutok…

csak annyit írj:

“Papi, hülye vagy.”

Becsukja a laptopot, kiüríti a poharat, pénzt tesz alá, majd csöndben távozik.

Vége

Kategóriák:Színdarab - dráma

Steve bacsi

Versek, slamek, rövid prózák, fotók.