• Múlt idő, jelen idő

    Slam poetry – 1956 emlékére

    Nekünk azt tanították, hogy ötvenhat ellenforradalom volt.

    Nem kérdeztük, hogy mi ellen.

    Mert ha a forradalom jó,
    akkor az ellenforradalom rossz.
    De ha a forradalom rossz,
    akkor az ellenforradalom jó?

    És ha a forradalom győz,
    akkor forradalom.
    Ha elbukik,
    akkor ellenforradalom?

    Vagy csak attól függ,
    ki írja a történelemkönyvet,
    és kit hagy ki belőle?

    Mert halottak voltak.
    És azért őket nem lehetett kihúzni.

    Aztán ott volt Nagy Imre.
    Kommunista? Kommunista.
    Ott volt Kádár János.
    Kommunista? Kommunista.

    És akkor most ki volt a jobb kommunista?

    Akit felakasztottak?
    Vagy aki felakasztatta?

    Erre nem volt feleletválasztós teszt.
    Illetve volt.
    Csak egyetlen jó választ lehetett bejelölni.
    És az időnként változott.

    1987-ben, egy főiskolai szóbeli vizsgán
    megkérdezték egy csoporttársamat:

    – Mondja Gábor, mi a véleménye Kádárról?

    – Kiről? – kérdezett vissza.

    – Kádár Jánosról.

    – Ja, Nagy Imre gyilkosára tetszik gondolni?

    1987-et írtunk.

    Bő két és fél évvel a rendszerváltás előtt.
    Ami akkor még nem volt benne a tananyagban.

    És most ugorjunk vissza hat évet.

    1981. Október vége.

    Találkoztam egy lánnyal.
    Sétáltunk a Városligetben.
    Hullottak a levelek.
    És ahogy az ilyenkor lenni szokott,
    én sokkal inkább a lányt néztem,
    mint a történelmet.

    A Dózsa György úton mentünk.
    A Felvonulási téren.

    Ott állt valaha Sztálin szobra.
    Aztán ötvenhatban ledöntötték.

    Mire mi arra jártunk,
    már dísztribün állt a helyén.

    Onnan integettek nekünk Kádárék
    május elsején.
    Mi meg visszaintegethettünk.

    Ez volt a szocialista párbeszéd.
    Ők integettek.
    Mi integettünk.
    És mindenki úgy tett,
    mintha értenénk egymást.

    De azon az októberi estén
    nem volt felvonulás.
    Nem volt pártvezetés.
    Nem volt ünnepi beszéd.

    Csak egy fiú meg egy lány.

    És egy tér,
    ahol a történelem
    többször is átöltözött.

    Előbb Sztálin állt ott.
    Aztán Sztálin csizmája.
    Aztán a tribün.
    Aztán egyszer az is eltűnt.

    A szobrok jönnek-mennek.
    A hatalom is.
    Csak az a furcsa,
    hogy mindegyik örökké akar tartani.

    Ma már ti azt tanuljátok,
    hogy ötvenhat forradalom és szabadságharc volt.

    Mi azt tanultuk,
    hogy ellenforradalom.

    Ugyanazok az utcák.
    Ugyanazok a tankok.
    Ugyanazok a halottak.

    Csak a jelző változott.

    És én nem akarom nektek megmondani,
    hogy mit gondoljatok a történelemről.

    Csak azt kérem,
    hogy gondolkodjatok róla.

    Mert ha egyszer majd nektek is azt mondják,
    hogy valami forradalom,
    vagy ellenforradalom,
    ne a jelzőt nézzétek.

    Hanem azt,
    hogy ki áll a tank előtt.
    És ki ül benne.

    És ha egyszer október végén
    egy lánnyal vagy egy fiúval
    sétáltok a Városligetben,
    fogjátok meg a kezét.

    Mert a történelem
    úgyis megtalál benneteket.

  • ógörög álom

    ez csak egy amolyan
    ógörög álom
    nem tudom kié
    lehet enyém
    lehet EUrüdiké (tovább…)

  • tánc

    vagyunk
    félünk
    állunk (tovább…)

  • kész a karva

    gondolkodtam éveket
    hónapokat, heteket
    napokat perceket (tovább…)

  • akit elfelejtettek fölírni

    itt volt egy lány
    csak állt a színpad előtt (tovább…)

  • stabilan

    látom még billegsz
    lehetnél stabil
    az orosz múltban sta bül
    most a szél sem fúj (tovább…)

  • egy orális költemény

    elmondanék egy verset
    igen, a számmal (tovább…)

  • kabátok

    kabát
    kabát lopás
    kabát lopási ügy (tovább…)

  • meglepődni jó

    hónapok óta próbálunk
    nappal és éjjel
    hazafelé menni (tovább…)

  • valahol

    felnézek
    nem látom az órát
    nem érzem az időt (tovább…)