• Talált pénz

    1. Az ezres

    Özvegy Kovácsné pedáns asszony volt. Immár három éve, hogy Kovács úr átköltözött a másvilágra. Kovácsné reggel elfogyasztotta kávéját, szigorúan feketén, cukor nélkül, evett egy keveset, majd nekiindult a jól ismert körútjának. Vett egy kis tejet, kiflit, beszélgetett az újságos Klárikával, majd hazaindult. A gyógyszertár előtt talált egy ezerforintost. Körülnézett, de senki sem kereste. Lehajolt érte, gondosan kisimította, majd eltette a pénztárcájába.

    Otthon, amikor elővette, észrevette, hogy reggel még volt egy ötezrese is, ami most hiányzik.

    Másnap bement a rendőrségre.

    – Találtam egy ezrest, de elvesztettem egy ötezrest – mondta az ügyeletesnek.

    – És mit szeretne?

    – Gondoltam, bejelentem.

    – A talált ezrest vagy az elveszett ötezrest?

    – Mindkettőt.

    A rendőr az asszony szemébe nézett.

    – Hol találta az ezrest?

    – A gyógyszertár előtt.

    – És az ötezrest hol veszítette el?

    – Nem tudom. Talán ugyanott.

    A rendőr elgondolkodott.

    – Akkor nincs itt semmi probléma, asszonyom.

    – Hogyhogy?

    – Valaki biztosan felváltotta.

    2. A boríték

    A rendelőintézetben érezni lehetett a hideg őszi esőt. Aznap tényleg csak azok jöttek, akiknek időpontja volt. A délutáni rendelés előtt Marika a második emeleti váróban takarított. A lift melletti szemetesben cserélte a zacskót, amikor egy borítékot vett észre. Kinyitotta. Húszezer forint volt benne. Visszacsukta, a zsebébe csúsztatta, és folytatta a munkát.

    Később bekopogott a főorvos ajtaján.

    – Főorvos úr, találtam valamit takarítás közben.

    – Mit talált, Marika?

    – Azt nem szeretném elárulni.

    – Akkor miért mondja el nekem?

    – Ha valaki jelentkezik, hogy elveszített valamit, kérem, szóljon.

    – És ha megkérdezi, hogy mit talált?

    – Azt se tessék elárulni.

    – De hát én sem tudom!

    – Akkor ez erősebb titok, mint az orvosi.

    3. A pénztárca

    Bence biciklis futár volt. Aznap már a tizenkettedik címére igyekezett, amikor a járda szélén meglátott egy bőr pénztárcát. Felvette. Az iratok mellett százötvenezer forint lapult benne.

    A személyi igazolványból rögtön felismerte a tulajdonost. A névjegykártyán telefonszám is volt.

    Bence félreállt, és elővette a telefonját. Aztán mégsem tárcsázott.

    A kerékpárjára ráfért volna egy alapos nagyszerviz. A váltó akadozott, a lánc is megnyúlt. Százötvenezerből még egy használt bringára is futotta volna.

    Kivehetné a pénzt. A tárcát úgyis visszaadná. Mondhatná, hogy már üresen találta. Vagy hogy valaki ellopta, kivette belőle a pénzt, és eldobta.

    Végül visszazárta a tárcát, és tárcsázott.

    – Szia! Megtaláltam a pénztárcádat.

    – Hála istennek! A pénz is megvan?

    – Mennyi pénz volt benne?

    – Százötvenezer forint.

    – Mákod van, stimmel.

    Megbeszélték, hogy hol találkoznak.

    A férfi pontosan érkezett. Bence átadta a tárcát.

    – Minden benne van.

    – Köszönöm.

    – Tudod, megfordult a fejemben, hogy kiveszem a pénzt. A bringámra ráférne egy rendes szerviz. Aztán kitalálok valamit, hogy már üresen találtam.

    A férfi ránézett, majd a biciklire. Kinyitotta a pénztárcát, kivette belőle a százötvenezer forintot, és Bence kezébe nyomta.

    – Neked nagyobb szükséged van rá.

    4. A táska

    Lajosnak aznap éjjel jól ment a taxizás. Egymás után intették le az utcán, alig győzte a fuvarokat. Egyetlen fuvart sem kapott a központtól vagy applikáción keresztül.

    Kora hajnalban az utolsó utasa beszálláskor észrevett egy fekete bőrtáskát a sofőr ülése mögött.

    – Ez a táska az öné?

    – Milyen táska?

    – Ez itt.

    – Nem. Biztos valamelyik utasom hagyta itt.

    – Szép darab – mondta az utas, és előreadta Lajosnak.

    Lajos a fuvar végén alaposabban megnézte a táskát. Louis Vuitton. Ezt a márkát még ő is ismerte. Kinyitotta. Kétmillió forint volt benne, húszezresekben. Sem irat, sem névjegykártya.

    Lefényképezte a táskát, és rákeresett a Google Lensszel. Több mint egymillió forintba került.

    Kivette belőle a pénzt, és eltette. A táskát délután bevitte a taxitársaság központjába.

    – Találtam egy táskát a kocsiban.

    – Melyik fuvarból maradt ott?

    – Nem tudom. Csak utcai leintéseim voltak.

    – Van benne valami?

    – Semmi.

    A diszpécser felvette az adatokat, majd a táskát betette egy szekrénybe.

    – Ha jelentkezik érte valaki, szólunk.

    – Rendben.

    – Egyébként szép táska.

    – Az. Üresen is több mint egymilliót ér.

    5. A hagyaték

    Judit az apja halála után a hagyatéki leltárhoz írta össze a lakásban található ingóságokat. Az öccse távolabb élt, így a munka nagy része rámaradt.

    Az apja szerényen élt, értékesebb holmija alig akadt. A bankszámláján is csak néhány százezer forint maradt.

    A hálószobai szekrény felső polcán, a téli takarók mögött egy nejlonszatyrot talált. Húszezresek voltak benne, kötegekbe rendezve.

    Kétszer is megszámolta. Tizennégymillió-nyolcszázezer forint.

    A pénz mellett egy lóversenyfogadási szelvényt és egy összehajtott papírlapot talált. A papíron az apja kézírásával ez állt:

    „Jucikám! Ezt a pénzt neked szánom. Az öcsédnek ne adj belőle. Eleget hallgattam tőle, hogy a lovakra szórom a pénzemet. Hát most a lovak visszaadták.”

    Judit leült az ágy szélére. Nem is tudta, hogy az apja lóversenyre jár.

    Elővette a telefonját, és felhívta az öccsét.

    – Te tudtad, hogy apa lóversenyezett?

    – Persze. Évek óta. Sokszor mondtam neki, hogy hagyja abba.

    – És sokat veszített?

    – Fogalmam sincs. Miért kérdezed?

    – Találtam egy fogadási szelvényt.

    – Na látod. Még most is előkerülnek a hülyeségei. Egyébként hogy haladsz?

    – Lassan. Majd hívlak.

    Judit letette a telefont.

    A pénzt kirakta az ágyra. Két egyforma kupacba rendezte. Hétmillió-négyszázezer ide, ugyanannyi oda.

    Egy darabig nézte, aztán az egészet maga elé húzta.

    Újra számolni kezdett. Most csak hárommillió-hétszázezret tett külön.

    Aztán abból is visszavett egymilliót.

    Kis idő múlva visszatette.

    6. A fal

    Károly és Zsuzsa négy éve laktak a lakásban. Mostanra sikerült annyi pénzt félretenniük, hogy végre nekiláthattak az alaposabb felújításnak.

    A nappaliban a régi tapétát szedték le. Károly az egyik sarokban észrevette, hogy a vakolat alatt egy téglányi helyen más színű a habarcs.

    – Zsuzsa, gyere csak ide!

    Óvatosan kibontotta a téglát. Mögötte egy üreg volt, benne több gondosan lefóliázott csomaggal.

    Az elsőben húszezresek voltak. A többiben is.

    Kirakták a csomagokat az ebédlőasztalra, és számolni kezdtek. Nyolcvanmillió-hatszázezer forint.

    – Ez nem lehet igaz – mondta Zsuzsa.

    – Pedig ennyi.

    – Honnan kerülhetett ide?

    – Valaki eldugta.

    – Azt én is látom. De ki?

    – Talán Laci bácsi, az előző tulajdonos.

    – Ő már meghalt.

    – Tudom. És gyerekei sem voltak.

    Zsuzsa egy darabig nézte a pénzt.

    – És ha nem is az övé volt?

    – Ki másé? Ezek 6-7 éve kibocsátott bankjegyek.

    – Akkor sem tudjuk, kié.

    – Szerinted elfelejtette, amikor eladta a lakást?

    – Nyolcvanmilliót?

    Károly visszament a falhoz, és még egyszer benézett az üregbe. Üres volt.

    – Négy évig itt volt mellettünk – mondta Zsuzsa.

    – Legalább nem kellett őriznünk.

    – És most?

    Károly az asztalon heverő bankjegyekre nézett.

    – Most már kell.

    7. A bőrönd

    Józsi vagyok. Néhány hónapja vettem egy régi tanyát. Tulajdonképpen nem is tanyát, inkább egy egész kis gazdaságot. Volt rajta egy hosszú, tornácos lakóház, egy kisebb épület, amelyben valamikor nyári konyha lehetett, istálló, fészer, tyúkól, és egy jókora telek, egészen a patakpartig.

    A házra ráfért volna egy alapos felújítás, de a tető még rendben volt, és a falak sem vizesedtek. A kertet viszont évek óta nem gondozta senki. A gyümölcsfák között derékig ért a gaz, a régi veteményes helyén már bokrok nőttek. A kútban még volt víz, bár a vödröt először ki kellett szabadítanom a rozsdás láncból.

    Nem volt drága az egész. Az örökösök már régóta szabadulni akartak tőle. Egyikük sem lakott a környéken, és nem akartak a házakkal bajlódni. Az adásvételi szerződésbe azt is beleírtuk, hogy a telken és az épületekben maradt ingóságokat is átveszem. Amit akarok, megtartok, a többit kidobom.

    Volt mit válogatni.

    A szekrényekben ruhák, a polcokon edények, az egyik fiókban régi szemüvegek, kulcsok, ceruzacsonkok. Találtam egy doboz diafilmet, hozzá egy vetítőt, amely még működött is. Volt egy fából készült sakk-készlet, igaz, két gyalog hiányzott belőle, és egy játékvasút, amelynek a mozdonyát sehogy sem tudtam beindítani.

    A könyvek különösen érdekeltek. Jókai, Mikszáth, Verne, néhány régi szakácskönyv, mezőgazdasági szakkönyvek, és egy 1938-as földrajzi atlasz. Némelyikben ceruzával írt bejegyzéseket találtam, másokból megsárgult fényképek hullottak ki. Az egyik könyvben még egy régi, román nyelvű vasúti menetjegy is volt. Fogalmam sem volt, mikor és ki utazhatott vele.

    Nem volt szívem mindent kidobni. Ami használható volt, félretettem. A többit lassan kihordtam az udvarra.

    Hetekig tartott, mire a lakóház padlására is feljutottam. Ott aztán tényleg minden volt. Üres befőttesüvegek, egy törött bölcső, karácsonyfadíszek, régi újságok, egy leszerelt zománcos cégtábla, amelyről már alig lehetett leolvasni a feliratot.

    Az egyik sarokban, néhány pokróc alatt egy nagy, kopott bőröndöt találtam. Amikor meg akartam emelni, majdnem kiejtettem a kezemből. Nem tudtam elképzelni, mi lehet benne.

    Nagy nehezen lecipeltem a konyhába. A zárja beragadt, de egy csavarhúzóval sikerült felnyitnom.

    Pénz volt benne. Legalábbis annak látszott. Szép, színes bankjegyek, gondosan kötegelve. Egyiken sem volt magyar felirat. Azt azért sikerült kibetűznöm, hogy Banca Națională a României.

    Román pénz. Ennyit még én is tudtam.

    Kivettem egy bankjegyet. Furcsa tapintása volt, mintha műanyagból készült volna. Meg is hajlítgattam. Nem olyan volt, mint a mi pénzünk. Egy pillanatra arra gondoltam, hogy talán játékpénz, bár ahhoz túlságosan gondosan voltak összecsomagolva a kötegek.

    Aztán eszembe jutott, hogy Romániában valamikor pénzcsere volt. Nem tudtam, mikor, és azt sem, hogy az ilyen bankjegyek érnek-e még valamit.

    Rákerestem a telefonomon. Megtaláltam a képeken ugyanezeket a bankjegyeket. Azt írták, hogy jelenleg is forgalomban vannak.

    Ekkor kezdett érdekelni, hogy pontosan mennyi van a bőröndben.

    Kötegenként számoltam meg. Kétszer is nekifutottam, mert először nem hittem el az eredményt. A telefonom számológépébe beírtam az összeget, aztán megszoroztam az árfolyammal.

    Valamivel több mint négyszázmillió forint jött ki.

    Újra megnéztem a bankjegyeket. Aztán az interneten azt kerestem, hogyan lehet felismerni a hamis román pénzt. A leírások alapján valódinak tűntek, de azért ebben nem voltam biztos.

    Eszembe jutottak az örökösök. Meg a szerződés, amely szerint a házban maradt holmik is az enyémek.

    A pénzt visszaraktam a bőröndbe.

    Másnap reggel felhívtam az egyik örököst.

    – Jó napot kívánok, Józsi vagyok. Én vettem meg maguktól a tanyát.

    – Persze, emlékszem. Valami baj van?

    – Nincs semmi baj. Csak azt szeretném megkérdezni, hogy a régi holmik között volt-e valami, amit esetleg mégis meg akartak volna tartani.

    – Ugyan már! Azért hagytunk ott mindent, mert nem kellett semmi. Talált valami érdekeset?

    – Akadt egy-két dolog.

    – Hát akkor örüljön neki! Használja egészséggel!

    – Köszönöm szépen.

    – Viszontlátásra!

    Letettem a telefont.

    Azóta azon gondolkodom, hogy a bankban meg merjem-e mutatni a pénzt.

    8. A konténer

    Béla mindennap ugyanazon az útvonalon sétáltatta a kutyáját. Az erdő szélén, a falu határában állt egy rozsdás, régi szállítókonténer. Hogy mikor és ki tette oda, senki sem tudta. Béla legalább tíz éve látta ott, de soha nem tapasztalta, hogy bárki kinyitotta volna.

    A kutyája viszont különös érdeklődést mutatott iránta. Valahányszor elhaladtak mellette, odarohant, körbeszaglászta, és ugatni kezdett. Béla eleinte azt hitte, valamilyen állat költözött alá. Próbálta elhúzni a kutyát, de az mindig visszafordult.

    Egyszer alaposabban megnézte a konténert. Az ajtaján hatalmas lakat lógott. A lakat újabbnak látszott, mint maga a konténer.

    Béla kíváncsi természetű ember volt. Megkérdezte a szomszédokat, tudnak-e valamit a konténerről. Senki sem tudott. A polgármesteri hivatalban is érdeklődött. Ott annyit sikerült kiderítenie, hogy a terület az önkormányzat tulajdonában van, de a konténerről nem találtak semmilyen nyilvántartást.

    Ettől kezdve még jobban izgatta a dolog.

    Egyik délután, amikor a kutya megint megállt a konténer előtt, Béla elhatározta, hogy megnézi, mi van benne.

    Hazament egy nagy kalapácsért és egy vésőért, a biztonság kedvéért pedig még egy lakatot is zsebrevágott. A kutyát otthon hagyta. Visszament a konténerhez, és néhány erős ütéssel leverte a lakatot.

    Az ajtót óvatosan meghúzta. Meglepően könnyen kinyílt. A rozsdás konténer zsanérjai mintha nemrég lettek volna megolajozva.

    A konténerben egyforma méretű, lezárt kartondobozok sorakoztak. Az egyik dobozt lehúzta, felnyitotta.

    Húszezres bankjegyek voltak benne, gondosan kötegelve.

    Kinyitott még egy dobozt. Abban is pénz volt. A harmadikban szintén.

    Béla visszacsukta a dobozokat, és elment a rendőrségre.

    – Jó napot kívánok! Találtam egy konténert, tele pénzzel.

    Az ügyeletes rendőr felnézett.

    – Mennyit ivott ma, Béla?

    – Ma még semennyit, de hazafelé leiszom magam.

    – És hol van az a konténer?

    – Az erdő szélén a Kossuth utca folytatásában. Tettem rá új lakatot, itt a kulcs.

    A rendőrök még aznap kimentek a helyszínre. Lezárták a területet, és megkezdték a konténer tartalmának átvizsgálását.

    Két nappal később az egyik rendőr felkereste Bélát.

    – Béla, csaknem hatmilliárd forint volt abban a konténerben.

    – Az szép.

    – Most mi a szándéka?

    – Azt hiszem, kilépek a Fideszből.

  • Az utolsó vacsora

    A parkot hivatalosan még mindig Széchenyi ligetnek hívták, de már senki nem nevezte így. Az emberek csak átjártak rajta a villamosmegálló felé, a kutyások meg egyszerűen Parknak mondták. Nagy P-vel, mintha saját országa lenne.

    Pedig inkább már valami lassú szétesésre hasonlított.

    A szökőkút évek óta nem működött, a padok felét összefirkálták, az egyik lámpa egész nyáron vibrált esténként, mintha sosem tudná eldönteni, világítani akar-e vagy meghalni. A bokrok között sörösdobozok, csikkek, néha egy-egy magára hagyott cipő hevert.

    Az állatok viszont szerették.

    A varjak különösen.

    – Mondtam én, hogy az emberek előbb-utóbb mindent itt hagynak – károgta az öreg varjú a nyárfa tetején.

    – A cipő nem étel – mondta alulról egy galamb.

    – Nem is neked hozták.

    A galamb sértetten félrefordult. A galambok már csak ilyenek voltak.

    A parkban lakott három kóbor kutya, tizenkét macska, megszámlálhatatlan egér, rengeteg csótány és egy félszemű sün is, aki minden este ugyanabban az időben indult körbejárni a bokrokat, mintha ellenőrizné a birtokát.

    A giliszták eső után rendszeresen gyűlést tartottak a bicikliút mellett.

    – Rálépett – mondta egyikük egy este keserűen.

    – Meghaltál?

    – Félig. De a másik felem egész jól van.

    Erre mindenki bólogatott. A giliszták gyakorlati lények voltak.

    A kutyák közül Tóbiás volt a legöregebb. Valamikor régen biztosan tartozott valakihez, mert még mindig furcsán vigyázott az emberekre. Néha elkísérte az öregasszonyokat a buszmegállóig, és egyszer megharapott egy részeg férfit, aki belerúgott egy galambba.

    Azóta a galambok tisztelettel beszéltek róla.

    – Ma is jöttek a sisakosok – mondta lihegve egy tacskókeverék, aki esténként kiszökött a gazdájától. – Megint mérték a fákat.

    A park elcsendesedett.

    Mindenki tudta.

    Hetek óta erről beszéltek a verebek. A verebek mindent tudtak. Hallották a telefonokat, az emberi veszekedéseket, a reggeli cigarettás beszélgetéseket.

    Bevásárlóközpont épül.

    A macskák először kinevették az egészet.

    – Az emberek mindig építenek valamit – ásított egy vörös kandúr. – Aztán otthagyják.

    De a varjak már látták a piros festéket a fák törzsén.

    Az rossz jel volt.

    – Mit jelent az, hogy pláza? – kérdezte egy fiatal veréb.

    – Sok ember, kevés fa – mondta a varjú.

    – És étel?

    – Rengeteg. Csak többnyire műanyagban.

    Aznap este különösen sok ember jött a parkba. Két egyetemista borozott a füvön, egy házaspár veszekedett a szökőkútnál, egy kisgyerek megpróbálta chipsszel etetni a galambokat.

    A verebek egy szerelmespárt figyeltek az egyik padon.

    – Ezek már megint egymás szájában turkálnak – csipogta az egyik undorodva.

    – Az emberek udvarlás közben mindig úgy viselkednek, mintha megsérültek volna – mondta a másik.

    A sün sokáig nézte őket.

    – Nem is tudják – mondta halkan.

    – Az emberek semmit nem tudnak – felelte a varjú.

    – Ez nem igaz – szólalt meg váratlanul Tóbiás. – Csak mindig azt hiszik, van még idejük.

    A macskák erre gyanakodva néztek rá. A kutyák néha túlságosan közel kerültek az emberekhez.

    Éjfél körül a park lassan kiürült. A villamosok zaja távolabbról hallatszott, a bokrok közül pedig egymás után bújtak elő az állatok.

    Mintha tényleg meghívást kaptak volna valahová.

    A macskák elfoglalták a padokat. A kutyák a szökőkút köré feküdtek. A galambok a korlátra ültek, még a giliszták is kidugták magukat a nedves földből.

    – És most mi lesz? – kérdezte egy fiatal veréb.

    Senki nem válaszolt rögtön.

    Végül Tóbiás állt fel lassan.

    Az öreg kutya sokáig nézte a fákat, a padokat, a sötét bokrokat. Az egész parkot, amelynek minden szagát ismerte.

    – Ugyanaz, mint mindig – mondta végül. – Az emberek arrébb mennek. Mi meg megpróbálunk túlélni.

    A varjú felnevetett.

    – Ez elég szomorú vacsorabeszéd.

    – Nem vacsorabeszéd – felelte Tóbiás. – Csak az igazság.

    Hajnal felé szemerkélni kezdett az eső.

    A giliszták örültek neki.

  • És elmúlt a nyár is

    Áprilisban még azt hitte, történelmi időket élnek. Októberre inkább csak fáradt lett tőle.

    Nóra huszonhárom éves volt, kommunikáció szakos hallgató, és tavasszal hónapokon át legfeljebb csak aludni járt haza. Délelőtt egyetem, délután szervezés, este tüntetés, éjjel pedig pultozás egy Kazinczy utcai romkocsmában. Hajnalban sörök valamelyik körúti helyen, ahol mindenki ugyanarról beszélt: hogy most végre más lesz.

    Tavasszal tényleg más lett.

    A választás éjszakáján idegenek ölelgették egymást a rakparton. Valaki pezsgőt locsolt a Szabadság híd közepén, egy lány sírva énekelte a Himnuszt, és Nóra akkor először érezte azt, hogy talán mégsem kell elmennie innen. Nem is a politika miatt igazán, hanem attól a ritka érzéstől, hogy egyszerre lélegzik vele a város.

    A májusi beiktatás hatalmas ünnep volt, és még júniusban is minden erről szólt. Ki milyen állást kap majd, melyik minisztériumból kit rúgnak ki, ki melyik új civil szervezethez megy dolgozni. Egy ország próbálta újraírni önmagát.

    Aztán nyár végére elfogyott az adrenalin.

    A romkocsmában már nem beszéltek politikáról. A szakács berlini állásokat nézett a telefonján, a DJ azon idegeskedett, hogy a hely télen valószínűleg bezár.

    Az emberek visszamentek a saját életükbe.

    Nóra ezt nehezebben viselte, mint gondolta.

    Pedig közben neki is kezdett alakulni valami. Szeptemberben felvették gyakornoknak egy kis kommunikációs ügynökséghez. Nem fizettek jól, de végre nem hajnalban végzett. Az egyetemen is új témát választott a szakdolgozatához. Már nem „a magyar nyilvánosság autoriter átalakulásáról” akart írni, hanem városi közösségekről.

    Az anyja szerint végre kezdett normális lenni.

    – Nem lehet folyamatosan forradalomban élni – mondta vasárnap ebéd közben.

    – Nem is akarok.

    – Dehogynem.

    Az apja ilyenkor mindig a telefonját nézte. Pontosan felismerte a veszélyes mondatok előszelét.

    – Csenge januárban kiköltözik Berlinbe – mondta Nóra.

    – És? – kérdezte az anyja.

    – Tavasszal még én is ezt akartam.

    Az anyja letette a villát.

    – Tavasszal még azt hitted, meg fogod váltani az országot.

    Nóra erre nem felelt. A rántott hús kihűlt előtte. Tudta, hogy az anyja nem rosszindulatból mondja. Inkább valamiféle fáradt irigységből. Ők már fiatalon megtanulták, hogy az ember örül, ha túl nagy veszteség nélkül kihúz egy életet.

    Később megnézte Csenge üzenetét.

    „Találtunk egy lakást Marzahnban. Egy szoba még szabad. Novemberig döntened kell.”

    Tavaszig nem volt kérdés, hogy menni fog.

    Most viszont ott volt Márk.

    Jó fél éve ismerték egymást, de csak a nyár végén kezdtek igazán együtt lenni. A fiú építésznek tanult, és feltűnően kevés véleménye volt a politikáról. Régebben ez idegesítette Nórát. Most inkább megnyugtatta.

    Aznap este a Rádayban ültek egy borbár teraszán. Október eleje volt, de a levegő még langyos.

    – Csengéék kivették a berlini lakást – mondta Nóra.

    – Hm.

    – Ennyi?

    – Mit mondjak rá?

    – Nem tudom. Bármit.

    Márk sokáig nézte az utcán elhaladó embereket.

    – Azt akarod, hogy lebeszéljelek?

    Nóra nem válaszolt.

    – Menj ki, ha menni akarsz, csak ne úgy menj el, mintha büntetésből mennél.

    – Ezt hogy érted?

    – Tavasszal mindenki úgy beszélt erről az országról, mint egy toxikus exről. Vagy végleg szakítasz, vagy belehalsz.

    Nóra elnevette magát. Aztán majdnem sírt. Mert pontosan tudta, hogy igaza van.

    Egész tavasszal úgy élt, mintha személyesen ő felelne Magyarország jövőjéért. Mintha minden tüntetés, minden megosztott poszt, minden átharsogott éjszaka után közelebb kerülnének valami nagy közös megváltáshoz.

    Most pedig ott ült huszonhárom évesen egy borbárban, és hosszú idő óta először nem az ország érdekelte, hanem hogy szeretne-e reggelente Márk mellett ébredni.

    Ez egyszerre tűnt megkönnyebbülésnek és árulásnak.

    Hazafelé a 47-es villamoson már nem Berlinről gondolkodott. Hanem azon, hogy talán először életében nem menekülni akar valahonnan.

    A Móricznál leszállt. A késő esti villamos csikorogva indult tovább.

    Nóra még sokáig állt a megállóban.

    Aztán elővette a telefonját, megnyitotta Csenge üzenetét.

    De nem válaszolt rá.

  • A belépőkártya

    A belépőkártyát még nem kérte vissza senki. Ott feküdt a konyhaasztalon a kávéfoltos alátét mellett, rajta a kifakult fotó, amely tizenhat éve készült, de legalább hússzal fiatalabbnak látszott. Nyakkendőben, feszes arccal, mintha tudná, hogy egyszer majd ez a műanyag lap lesz az egyetlen bizonyítéka annak, hogy valaha fontos embernek számított.

    Dénes negyvenhét éves volt, bölcsész diplomával, két félbehagyott doktori témával és tizenöt év parlamenti szolgálattal a háta mögött. Nem képviselőként, nem tanácsadóként, még csak nem is kommunikációs emberként. Frakciótitkár-helyettes, kabinetösszekötő, háttérember – mindenki másképp nevezte, ő maga soha. Ha kérdezték, csak annyit mondott: a Parlamentben dolgozom.

    Most már múlt időben.

    A választás után három nappal hívták be. Rövid beszélgetés volt. A frakcióvezető szemében ugyanaz a fáradt udvariasság ült, amit Dénes az elmúlt években annyiszor látott leváltott államtitkárokon, kipottyant képviselőkön.

    – Megérteted otthon is? – kérdezte a főnök.

    Dénes akkor még nevetett.

    Most, két hónappal később, már nem nevetett semmin.

    Judit reggelente hangosabban csukta be a konyhaszekrényt, mint régen. Ez lett a veszekedéseik alapzaja.

    – Elküldted az önéletrajzot?

    – Igen.

    – Hova?

    – Több helyre.

    – A „több hely” nem munkahely. Dénes, attól még nem lesz munkád, hogy egész nap a gép előtt ülsz, óránként megnyitod ugyanazokat az oldalakat, és kávét főzöl.

    Judit valaha szerette benne ezt a nyugodt, ironikus távolságtartást. Most már csak lustaságnak látta. Megszokta a hosszú hétvégéket, a balatoni apartmant, a taxi számlákat, az éttermeket, ahol Dénes mindig ismert valakit. Nem luxus volt, inkább az a puha, fővárosi biztonság, amelyről az ember csak akkor veszi észre, hogy létezett, amikor eltűnik.

    A fiuk Pécsett tanult jogot, a lányuk Madridba készült. Bízott benne, hogy újra indul az  Erasmus program. Mindkettő természetesnek vette, hogy az apjuk majd megoldja.

    Dénes is ezt hitte sokáig.

    Délutánonként leült a laptop elé, megnyitotta az állásportálokat, és húsz perc után mindig ugyanoda jutott: mit kezdjen egy negyvenhét éves emberrel a piac, aki tizenöt évig politikusok naptárát, konfliktusait és részeg éjszakáit menedzselte?

    Egy gimnáziumból visszaírtak neki. Magyar-történelem szakos tanárt kerestek.

    A fizetés kevesebb volt, mint amennyit régen egyetlen hónapban reprezentációra költött.

    Mégis sokáig nézte a levelet.

    Aznap este felhívta Bettit.

    Betti három éve volt a szeretője, bár ezt a szót egyikük sem használta. A nő kulturális újságíróként dolgozott, és mindig úgy beszélt Dénessel, mintha valami nagyregény szereplője lenne. Mostanában ritkábban találkoztak.

    – És most mi lesz veled? – kérdezte.

    – Lehet, hogy tanítani fogok.

    A telefonban csend lett.

    – Te tudod – mondta végül Betti -, bár mindig úgy éltél, mint aki egy hosszú folyosón vár valamire.

    – Mire?

    – Hogy egyszer észreveszik.

    Dénes elnevette magát, de rosszul esett neki.

    Éjjel nem tudott aludni. Kiment a konyhába, ivott egy pohár vizet, és sokáig nézte a belépőkártyát az asztalon. Eszébe jutott az első napja a Parlamentben. A vörös szőnyegek szaga, a vastag falak hűvöse, az érzés, hogy bekerült valahova, ahová nem mindenki jut be.

    Pedig igazából soha nem volt bent.

    Csak a közelében.

    Reggel Judit már dolgozni készülődött. Smink közben beszélt hozzá a tükörből.

    – Anyám kérdezte, hogy most akkor miből fogunk élni.

    Dénes bólintott.

    – És?

    – Mondtam neki, hogy még nem haltunk éhen.

    – És nem is fogunk, messze még az elszegényedés.

    Judit erre semmit nem felelt. Csak felvette a kabátját, aztán az ajtóból még visszaszólt.

    – A lányodnak jövő héten be kell fizetni Madridot.

    A lányodnak.

    Dénes megvárta, amíg a liftajtó becsukódik. Aztán leült a konyhaasztalhoz, maga elé húzta a gimnázium levelét, és hosszú idő után először nem a veszteségre gondolt.

    Hanem arra a furcsa, szinte ijesztő lehetőségre, hogy talán még kezdődhet vele valami.

    Kezébe vette a belépőkártyát, megcélozta a szemetest.

    De mellédobta.

  • Provokáció

    A nő feketébe volt öltözve azon az estén is.

    Nem gyászosan. Nem kihívóan. Inkább úgy, mint aki szeretne egyetlen sötét folttá válni a városban, amin átsiklik minden tekintet.

    A férfi már messziről felismerte a színház előtt.

    A villamos felől érkezett, kabát nélkül, pedig még hideg volt az este. A kezében könyveket szorított, mintha védekezésből vinné őket magával mindenhova. A dedikálások, beszélgetések, fellépések után valahogy mindig maradt benne valami szégyenérzet, amikor civilként kellett odalépnie valakihez.

    Most is ez történt.

    A lány a telefonját nézte. A sötét szemüveg a hajába tolva, fekete pulóver, fekete nadrág, fekete cipő. Csak a szeme nem illett bele ebbe az egészbe.

    Az túl élő volt.

    A férfi hirtelen megértette, miért nem tudta kiverni a fejéből az elmúlt hetekben.

    Pedig eredetileg bosszantani akarta.

    Ennyi volt az egész.

    Egy odavetett reakció valamire, amit a lány megosztott. Egy rövid, kissé sértett beszélgetés. Aztán valahogy ott maradtak egymás üzenetei között. Egyik este hosszabban. Másik este személyesebben.

    És most itt álltak.

    A férfi közelebb lépett.

    – Szia.

    A lány halványan elmosolyodott.

    – Szia.

    A mosoly gyorsan eltűnt az arcáról, mintha meggondolta volna magát félúton.

    – Köszönöm, hogy eljöttél.

    – Én is meglepődtem, hogy eljöttem.

    – Ennyire rossz társaság lennék?

    – Nem. Pont ez az ijesztő.

    A férfi felnevetett, de a nevetés mögött rögtön megjelent valami bizonytalanság. Az ilyesmit fiatalabb korában még könnyedén kezelte. Mostanában viszont minden mondat mögött meghallotta a saját korát.

    A lány néhány másodpercig nézte őt.

    – Fáradtnak tűnsz.

    – Ez udvarias megfogalmazása annak, hogy öreg vagyok?

    – Nem mondtam ilyet.

    – De gondoltad.

    – Mindenki gondolja néha mindenkiről.

    A férfi erre nem tudott válaszolni.

    A színház előtt cigarettázók nevetése, a villamos csikorgása, az esti város zaja egyszerre túl hangos lett körülöttük. A lány lehajtotta a fejét.

    – Figyelj… – mondta halkan. – Én tényleg nem tudom, te mit szeretnél tőlem.

    A férfi azonnal válaszolni akart, de rájött, hogy nincs kész mondata.

    Mert néhány hete még ő sem tudta.

    Először csak érdekesnek találta a lányt. Aztán szépnek. Aztán azon kapta magát, hogy várja az üzeneteit. Hogy este megnézi, világít-e a kis zöld pont a neve mellett. Hogy egy verssor közben egyszer csak az ő arca jut eszébe.

    Ez már veszélyesebb volt.

    – Nem akarok rád mászni – mondta végül. – Ha ettől félsz.

    A lány keserűen elmosolyodott.

    – Nem ettől félek.

    – Hanem?

    Sokáig nem válaszolt.

    A férfi közben észrevette, hogy a keze fázik. Legszívesebben megfogta volna. Nem vágyból. Vagy nem csak abból. Inkább valami furcsa gyengédségből, amit rég nem érzett senki iránt.

    A lány végül megszólalt.

    – Attól félek, hogy egyszer csak fontos leszel.

    A férfi nem mozdult.

    Ez a mondat sokkal mélyebben érte, mint bármilyen vallomás.

    Mert nem volt benne játék.

    Nem volt benne kacérság.

    Csak fáradt őszinteség.

    – És az baj lenne?

    A lány felnézett rá.

    A szeme tényleg zöld volt. Közelről szinte természetellenesen.

    – Neked van életed – mondta csendesen. – Nekem meg még alig van.

    A férfi érezte, hogy valami lassan megnyílik benne, amit eddig gondosan bezárva tartott.

    A hiúság mögött.
    A szereplések mögött.
    A szellemes mondatok mögött.

    Valami öregedő, esendő szomorúság.

    Mert hirtelen nem a korkülönbség fájt neki.

    Hanem az idő.

    Az, hogy a lány előtt még ott állt minden, ami mögötte már lassan bezárult.

    – Tudom – mondta halkan.

    A lány megvonta a vállát.

    – És azt is tudom, hogy messze laksz. Meg hogy házas vagy.

    A férfi lehunyta a szemét egy pillanatra.

    Kimondva egészen más súlya volt.

    Mintha eddig csak gondolat lett volna, most pedig tárggyá vált volna közöttük.

    A lány ekkor váratlanul közelebb lépett.

    Nem sokkal.

    Csak annyira, hogy a férfi megérezze rajta valami halvány, hideg illat nyomát.

    – De azért eljöttem – mondta.

    A férfi nem tudta, mit feleljen.

    Mert ebben az egy mondatban több bizalom volt, mint amit az elmúlt években bárkitől kapott.

    A színház ajtaját közben kinyitották.

    Az emberek lassan elindultak befelé.

    A lány levette a szemüvegét, és először nézett rá úgy igazán.

    Minden védekezés nélkül.

    – Csak ne siessünk – mondta.

    És a férfi akkor értette meg, hogy vannak mondatok, amelyek nem elutasítások.

    Hanem nagyon óvatos remények.

    —–

    Másnap délelőtt a férfi túl korán ébredt.

    Az ilyen ébredéseknek külön súlya van egy bizonyos kor fölött. Az ember már nem a munkája miatt kel fel hajnalban, nem a gyerekek miatt, nem is a vágy miatt igazán – hanem mert valami belül nem hagyja tovább feküdni.

    Kávét főzött.

    A telefon ott feküdt az asztalon.

    Nem világított.

    Persze hogy nem világított.

    Mégis tízpercenként odanézett.

    Nevetséges vagy, gondolta magáról, úgy viselkedsz, mint egy kamasz.

    De rögtön utána megjelent egy másik hang is benne:
    igen, csak a kamaszok nem tudják még, milyen kevés idejük van.

    Ez rosszabb volt.

    Leült a gép elé dolgozni. Megnyitott egy félig kész szöveget, aztán percekig csak a kurzort nézte. Végül annyit írt:

    „A szerelem talán nem más, mint amikor az ember újra elkezdi figyelni a telefonját.”

    Törölte.

    Túl direkt.

    Túl öreges.

    Túl igaz.

    Dél körül érkezett az első üzenet.

    „Remélem, nem sértettelek meg tegnap.”

    A férfi elmosolyodott.

    Azonnal válaszolni akart, de nem tette. Kivárt három percet. Mintha ezzel bármit megőrizhetne a méltóságából.

    „Nem. Inkább megijesztettél.”

    A pöttyök rögtön megjelentek.

    Eltűntek.

    Újra megjelentek.

    A férfi hirtelen pontosan látta maga előtt a lányt valahol egy egyetemi folyosón vagy villamosmegállóban, ahogy komolyan nézi a kijelzőt, és túl sokat gondolkodik minden szón.

    Végül ennyi érkezett:

    „Én is meg vagyok ijedve.”

    A férfi hátradőlt.

    Ez volt a baj ezzel a lánnyal.

    Nem játszott.

    A legtöbb ember ennyi idősen még szerepeket próbálgat. Keménynek mutatja magát, titokzatosnak, cinikusnak, szabadnak. Ez a lány viszont úgy beszélt a félelméről, mintha egyszerű tény lenne.

    És ettől minden mondata veszélyesen őszintének hatott.

    Aznap estig még sok apró üzenet váltotta egymást.

    Semmi különös.

    Mit ettél.
    Milyen volt az előadás.
    Mennyit kell még tanulnod.
    Esik nálatok?
    Nem alszom.
    Én sem.

    A férfi közben egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy nem is a mondatokat várja.

    Hanem a jelenlétet.

    Azt a furcsa érzést, hogy valahol a város másik végén létezik valaki, aki éppen rá gondol.

    Este a lány egyszer csak eltűnt.

    Nem válaszolt többé.

    A férfi először nem foglalkozott vele. Töltött magának egy pohár bort, megpróbált olvasni. Félóránként mégis megnézte a telefont.

    Semmi.

    Ilyenkor kezdődik az emberben az öregkori szégyen, gondolta.

    Amikor már pontosan tudja, hogy nem kellene ennyire várnia valakit, mégsem tud nem várni.

    Éjfél körül végül megérkezett az üzenet.

    „Ne haragudj. Rosszabb estém van.”

    A férfi sokáig nézte a kijelzőt.

    Nem kérdezett rá azonnal.

    Fiatalabb korában rögtön meg akarta volna oldani a másik embert. Tanácsot adni. Megmenteni. Most először érezte, hogy talán a csend többet ér.

    Végül csak ennyit írt:

    „Itt vagyok.”

    A válasz percekig nem érkezett meg.

    Aztán:

    „Tudom.”

    A férfi akkor furcsa melegséget érzett a mellkasában.

    Nem szerelmet. Valami annál csendesebbet. Mint amikor télen egy sötét utcán egyszer csak meglát az ember egyetlen kivilágított ablakot.

    —–

    A következő hetekben a férfi lassan megtanulta a lány hallgatásainak természetét.

    Nem volt bennük sértődés.

    Nem volt játszma sem.

    A lány egyszerűen eltűnt néha.

    Mint aki túl sokáig tud a víz alatt maradni.

    Volt, hogy egész nap nem írt. A férfi ilyenkor megpróbált dolgozni, verseket javított, fellépésekre készült, emberekkel beszélgetett, nevetett is akár – de közben valahol hátul folyamatosan figyelt.

    Este tíz után már mindig ugyanazzal a mozdulattal fordította meg a telefonját az asztalon.

    Mintha nem érdekelné.

    Mintha volna még tartása.

    Aztán fél perc múlva visszafordította.

    Nevetséges vagy, mondta magának újra és újra.

    Csakhogy közben valami régen elfelejtett elevenség költözött vissza belé.

    Észrevette a nőket az utcán.
    A tavasz szagát eső után.
    A saját hangját felolvasás közben.

    Egyik este a lány azt írta:

    „Ma egész nap te jártál a fejemben és ez nem biztos, hogy jó.”

    A férfi percekig nem válaszolt.

    Mert túl sok mindent érzett egyszerre.

    Hiúságot.
    Örömöt.
    Félelmet.

    És valami bűntudatszerűséget is.

    Végül csak ennyit írt:

    „Miért ne lenne jó?”

    Sokáig nem érkezett válasz.

    Aztán:

    „Mert kezdesz valóságos lenni.”

    A férfi akkor hosszú idő után először nem akart szellemes mondatot írni.

    Csak ült a félhomályos nappaliban, és nézte a kijelzőt.

    Odakint esett.

    Eszébe jutott, milyen volt huszonévesnek lenni, amikor még azt hitte, a szerelem mindig hangos és biztos. Most már tudta, hogy a legveszélyesebb érzések egészen halkan érkeznek.

    Mint a penész. Vagy az este.

    A második találkozást a lány kezdeményezte.

    Ez lepte meg a legjobban.

    „Szerdán korábban végzek. Ha van kedved…”

    Csak ennyi.

    A férfi háromszor olvasta el.

    A „ha van kedved” különösen fájt neki valamiért. Mert úgy hangzott, mintha a lány még mindig menekülési útvonalat hagyna mindkettőjüknek.

    Persze azonnal igent mondott.

    Egész szerdán ideges volt.

    Túl sokáig válogatta az ingeket. Aztán szégyellte magát emiatt. A fürdőszobatükörben sokáig nézte az arcát borotválkozás közben.

    Az öregedés nem egyszerre történik, gondolta.

    Hanem apró árulásokban.

    A nyaknál.
    A szem körül.
    A mozdulatok lassulásában.

    És mégis, azon a délutánon valami furcsa könnyűség volt benne.

    A lány egy kávézó előtt várta.

    Most nem volt rajta szemüveg.

    A férfi ettől hirtelen zavarba jött.

    Mintha túl sokat látna belőle egyszerre.

    – Szia – mondta a lány.

    – Szia.

    Aztán néhány másodpercig egyikük sem mozdult.

    A férfi ekkor vette észre, hogy a lány ideges.

    A kabátja ujját gyűrögette.

    – Mi az? – kérdezte halkan.

    A lány lesütötte a szemét.

    – Semmi. Csak… nem tudom, hogy kell ezt csinálni.

    – Mit?

    A lány felnézett rá.

    És ebben a pillanatban annyira fiatalnak tűnt, hogy a férfi szinte beleszédült.

    – Ezt az egészet.

    A férfi lassan közelebb lépett.

    Most először nem gondolkodott azon, szabad-e.

    Csak azon, hogy ne ijessze meg.

    Nagyon óvatosan megérintette a lány karját.

    A lány nem húzódott el.

    Sőt.

    Mintha egy pillanatra kifújta volna magát.

    A férfi ekkor megölelte.

    Nem szenvedélyesen. Nem birtoklóan. Hanem hosszabban, mint két ember szokta az elején.

    És a lány ott maradt benne.

    A feje a férfi vállán. A haja hideg volt az esti széltől.

    A teste könnyű.

    A férfi lehunyta a szemét.

    Valami régi, elfelejtett nyugalom öntötte el.

    A lány aztán nagyon lassan hátrébb lépett, de csak annyira, hogy még mindig közel maradjon.

    A kezét nem engedte el.

    – Most félek igazán – mondta halkan.

    – Én is.

    A lány erre váratlanul elnevette magát.

    Csendesen.
    Gyönyörűen.

    A férfi akkor tudta meg, hogy eddig még egyszer sem látta igazán mosolyogni.

    És ettől egyszerre lett veszélyes minden.

    Az este végén sokáig álltak a villamosmegállóban.

    Már nem is beszélgettek igazán.

    Csak egymás mellett voltak.

    A férfi érezte, hogy a lány időnként ránéz. Olyan gyors, lopott pillantásokkal, amikben még mindig több volt a bizonytalanság, mint a bizalom – de már ott lüktetett bennük valami más is.

    Valami kezdődő.

    Amikor megérkezett a villamos, a lány nem szállt fel rögtön.

    A férfi ezt soha nem fogja elfelejteni később.

    Azt az egyetlen másodpercet.

    A lány közelebb lépett hozzá.

    Nagyon közel.

    Aztán hirtelen, szinte félénken megcsókolta.

    Rövid volt. Puha. Bizonytalan.

    De valódi.

    A férfi még levegőt sem kapott, mire a lány már el is fordult kissé zavartan.

    – Nehogy most túl sokat képzelj bele – mondta gyorsan.

    A férfi mosolygott.

    – Esélytelen.

    A lány erre megint elnevette magát.

    A villamos ajtaja nyitva állt mögötte, sárga fénnyel, csörömpölve, türelmetlenül.

    Felszállt.

    De mielőtt az ajtó bezárult volna, még egyszer visszanézett rá.

    És abban a tekintetben már benne volt a remény.

  • Kinga

    avagy találkozás egy dallal

    játszódik 2025. kora őszén, valahol a magyar fővárosban

    Barátsággal Varannai Pistinek. In memoriam Tamás László

    A tizenhat éves Kinga ezen a szombaton is nagymamájánál ebédelt. Kisgyermek korában ez szinte minden héten így volt. Mostanában „már csupán” egyszer-kétszer egy hónapban. A nagyi remekül főz. Hiába szuper anya főztje is, és ismeri a környék szinte összes étkezdéjét, a nagyi kajáihoz semmi nem ért fel. (tovább…)

  • Budagyöngye, avagy a hely szelleme

    A lány a Budagyöngyénél állt. Az enyhe eső már nyomott hagyott szemüvegén. A Shell kút, a Házmán utca már alig volt kivehető. (tovább…)

  • Budagyöngye,avagy egy földöntúli találkozás

    A lány a Budagyöngyénél állt. Az enyhe eső már nyomott hagyott szemüvegén. A Shell kút, a Házmán utca már alig volt kivehető. (tovább…)

  • sípszó…

    A monitorból rendszertelen sípolás hallatszott, (tovább…)

  • A kereszteződés

    Ebbe – a lakott településektől távoli – kereszteződésbe egy éve szerelték fel a lámpákat. Általában jól működtek, néha csak sárgán villogtak. (tovább…)