A parkot hivatalosan még mindig Széchenyi ligetnek hívták, de már senki nem nevezte így. Az emberek csak átjártak rajta a villamosmegálló felé, a kutyások meg egyszerűen Parknak mondták. Nagy P-vel, mintha saját országa lenne.
Pedig inkább már valami lassú szétesésre hasonlított.
A szökőkút évek óta nem működött, a padok felét összefirkálták, az egyik lámpa egész nyáron vibrált esténként, mintha sosem tudná eldönteni, világítani akar-e vagy meghalni. A bokrok között sörösdobozok, csikkek, néha egy-egy magára hagyott cipő hevert.
Az állatok viszont szerették.
A varjak különösen.
– Mondtam én, hogy az emberek előbb-utóbb mindent itt hagynak – károgta az öreg varjú a nyárfa tetején.
– A cipő nem étel – mondta alulról egy galamb.
– Nem is neked hozták.
A galamb sértetten félrefordult. A galambok már csak ilyenek voltak.
A parkban lakott három kóbor kutya, tizenkét macska, megszámlálhatatlan egér, rengeteg csótány és egy félszemű sün is, aki minden este ugyanabban az időben indult körbejárni a bokrokat, mintha ellenőrizné a birtokát.
A giliszták eső után rendszeresen gyűlést tartottak a bicikliút mellett.
– Rálépett – mondta egyikük egy este keserűen.
– Meghaltál?
– Félig. De a másik felem egész jól van.
Erre mindenki bólogatott. A giliszták gyakorlati lények voltak.
A kutyák közül Tóbiás volt a legöregebb. Valamikor régen biztosan tartozott valakihez, mert még mindig furcsán vigyázott az emberekre. Néha elkísérte az öregasszonyokat a buszmegállóig, és egyszer megharapott egy részeg férfit, aki belerúgott egy galambba.
Azóta a galambok tisztelettel beszéltek róla.
– Ma is jöttek a sisakosok – mondta lihegve egy tacskókeverék, aki esténként kiszökött a gazdájától. – Megint mérték a fákat.
A park elcsendesedett.
Mindenki tudta.
Hetek óta erről beszéltek a verebek. A verebek mindent tudtak. Hallották a telefonokat, az emberi veszekedéseket, a reggeli cigarettás beszélgetéseket.
Bevásárlóközpont épül.
A macskák először kinevették az egészet.
– Az emberek mindig építenek valamit – ásított egy vörös kandúr. – Aztán otthagyják.
De a varjak már látták a piros festéket a fák törzsén.
Az rossz jel volt.
– Mit jelent az, hogy pláza? – kérdezte egy fiatal veréb.
– Sok ember, kevés fa – mondta a varjú.
– És étel?
– Rengeteg. Csak többnyire műanyagban.
Aznap este különösen sok ember jött a parkba. Két egyetemista borozott a füvön, egy házaspár veszekedett a szökőkútnál, egy kisgyerek megpróbálta chipsszel etetni a galambokat.
A verebek egy szerelmespárt figyeltek az egyik padon.
– Ezek már megint egymás szájában turkálnak – csipogta az egyik undorodva.
– Az emberek udvarlás közben mindig úgy viselkednek, mintha megsérültek volna – mondta a másik.
A sün sokáig nézte őket.
– Nem is tudják – mondta halkan.
– Az emberek semmit nem tudnak – felelte a varjú.
– Ez nem igaz – szólalt meg váratlanul Tóbiás. – Csak mindig azt hiszik, van még idejük.
A macskák erre gyanakodva néztek rá. A kutyák néha túlságosan közel kerültek az emberekhez.
Éjfél körül a park lassan kiürült. A villamosok zaja távolabbról hallatszott, a bokrok közül pedig egymás után bújtak elő az állatok.
Mintha tényleg meghívást kaptak volna valahová.
A macskák elfoglalták a padokat. A kutyák a szökőkút köré feküdtek. A galambok a korlátra ültek, még a giliszták is kidugták magukat a nedves földből.
– És most mi lesz? – kérdezte egy fiatal veréb.
Senki nem válaszolt rögtön.
Végül Tóbiás állt fel lassan.
Az öreg kutya sokáig nézte a fákat, a padokat, a sötét bokrokat. Az egész parkot, amelynek minden szagát ismerte.
– Ugyanaz, mint mindig – mondta végül. – Az emberek arrébb mennek. Mi meg megpróbálunk túlélni.
A varjú felnevetett.
– Ez elég szomorú vacsorabeszéd.
– Nem vacsorabeszéd – felelte Tóbiás. – Csak az igazság.
Hajnal felé szemerkélni kezdett az eső.
A giliszták örültek neki.
Kategóriák:Novella
Steve bacsi
Versek, slamek, rövid prózák, fotók.
Hozzászólás