A parkot hivatalosan még mindig Széchenyi ligetnek hívták, de már senki nem nevezte így. Az emberek csak átjártak rajta a villamosmegálló felé, a kutyások meg egyszerűen Parknak mondták. Nagy P-vel, mintha saját országa lenne.

Pedig inkább már valami lassú szétesésre hasonlított.

A szökőkút évek óta nem működött, a padok felét összefirkálták, az egyik lámpa egész nyáron vibrált esténként, mintha sosem tudná eldönteni, világítani akar-e vagy meghalni. A bokrok között sörösdobozok, csikkek, néha egy-egy magára hagyott cipő hevert.

Az állatok viszont szerették.

A varjak különösen.

– Mondtam én, hogy az emberek előbb-utóbb mindent itt hagynak – károgta az öreg varjú a nyárfa tetején.

– A cipő nem étel – mondta alulról egy galamb.

– Nem is neked hozták.

A galamb sértetten félrefordult. A galambok már csak ilyenek voltak.

A parkban lakott három kóbor kutya, tizenkét macska, megszámlálhatatlan egér, rengeteg csótány és egy félszemű sün is, aki minden este ugyanabban az időben indult körbejárni a bokrokat, mintha ellenőrizné a birtokát.

A giliszták eső után rendszeresen gyűlést tartottak a bicikliút mellett.

– Rálépett – mondta egyikük egy este keserűen.

– Meghaltál?

– Félig. De a másik felem egész jól van.

Erre mindenki bólogatott. A giliszták gyakorlati lények voltak.

A kutyák közül Tóbiás volt a legöregebb. Valamikor régen biztosan tartozott valakihez, mert még mindig furcsán vigyázott az emberekre. Néha elkísérte az öregasszonyokat a buszmegállóig, és egyszer megharapott egy részeg férfit, aki belerúgott egy galambba.

Azóta a galambok tisztelettel beszéltek róla.

– Ma is jöttek a sisakosok – mondta lihegve egy tacskókeverék, aki esténként kiszökött a gazdájától. – Megint mérték a fákat.

A park elcsendesedett.

Mindenki tudta.

Hetek óta erről beszéltek a verebek. A verebek mindent tudtak. Hallották a telefonokat, az emberi veszekedéseket, a reggeli cigarettás beszélgetéseket.

Bevásárlóközpont épül.

A macskák először kinevették az egészet.

– Az emberek mindig építenek valamit – ásított egy vörös kandúr. – Aztán otthagyják.

De a varjak már látták a piros festéket a fák törzsén.

Az rossz jel volt.

– Mit jelent az, hogy pláza? – kérdezte egy fiatal veréb.

– Sok ember, kevés fa – mondta a varjú.

– És étel?

– Rengeteg. Csak többnyire műanyagban.

Aznap este különösen sok ember jött a parkba. Két egyetemista borozott a füvön, egy házaspár veszekedett a szökőkútnál, egy kisgyerek megpróbálta chipsszel etetni a galambokat.

A verebek egy szerelmespárt figyeltek az egyik padon.

– Ezek már megint egymás szájában turkálnak – csipogta az egyik undorodva.

– Az emberek udvarlás közben mindig úgy viselkednek, mintha megsérültek volna – mondta a másik.

A sün sokáig nézte őket.

– Nem is tudják – mondta halkan.

– Az emberek semmit nem tudnak – felelte a varjú.

– Ez nem igaz – szólalt meg váratlanul Tóbiás. – Csak mindig azt hiszik, van még idejük.

A macskák erre gyanakodva néztek rá. A kutyák néha túlságosan közel kerültek az emberekhez.

Éjfél körül a park lassan kiürült. A villamosok zaja távolabbról hallatszott, a bokrok közül pedig egymás után bújtak elő az állatok.

Mintha tényleg meghívást kaptak volna valahová.

A macskák elfoglalták a padokat. A kutyák a szökőkút köré feküdtek. A galambok a korlátra ültek, még a giliszták is kidugták magukat a nedves földből.

– És most mi lesz? – kérdezte egy fiatal veréb.

Senki nem válaszolt rögtön.

Végül Tóbiás állt fel lassan.

Az öreg kutya sokáig nézte a fákat, a padokat, a sötét bokrokat. Az egész parkot, amelynek minden szagát ismerte.

– Ugyanaz, mint mindig – mondta végül. – Az emberek arrébb mennek. Mi meg megpróbálunk túlélni.

A varjú felnevetett.

– Ez elég szomorú vacsorabeszéd.

– Nem vacsorabeszéd – felelte Tóbiás. – Csak az igazság.

Hajnal felé szemerkélni kezdett az eső.

A giliszták örültek neki.

Kategóriák:Novella

Steve bacsi

Versek, slamek, rövid prózák, fotók.