• Fairy tale

    régen azt mondtuk volna
    hogy a szél hozza rólad a híreket
    vagy a madarak csiripelik
    csicsergik széjjel
    manapság a net
    a face, az insta, vagy
    a tik-takkoló másik
    pontosan azt érzem
    pontosan annyira ismerlek, hogy szinte
    pontosan tudom
    mennyi minden hiányzik még
    belőled bennem
    hogy ez valami ellentmondás
    vagy valami titok
    ki tudja
    lényeg, hogy elvarázsol
    írhatnánk egyszer egy közös verset
    – modernül legyen tán kollab –
    a tájról, az utcákról
    az emberekről a kocsmákban
    akár magunkról
    arról, amit sosem mertünk kimondani
    de tán egy hosszú csend
    már rég leleplezte

    és lesz majd olyan
    hogy csak elképzellek
    akár ősszel, akár egy téli éjszakán
    az üres utcákon
    a fagyban
    vagy a langy latyakban bandukolva
    de nem leszel ott
    és én sem leszek
    mert a kilométerek
    mert az évek
    mert a franc se tudja mik
    csak úgy ott vannak

    és nincs óra,
    nincs mérőszalag
    csak a távolság
    nem mentél el
    nem mentem el
    mégsem vagy itt
    mégsem vagyok itt

    persze amikor rám gondolsz
    és amikor rád gondolok
    olyan, mintha…
    mintha mindig is..
    de te sem vagy királylány
    és én sem királyfi
    aki még hisz
    a tündérmesékben
    aki még hisz
    a tündérmesénkben

    Anna, mais uma vez, muito obrigado pelo beijo da musa. Desta vez, deixei minha imaginação voar ainda mais longe.

  • érzem a dalod

    amikor itt leszel, a hajadon át
    simogatom majd a tarkód
    és lehet meglep majd a mozdulat
    de akkor – talán – kicsit enyém leszel
    olyan lakomát tálalok eléd
    amire sohasem gondoltál
    és mohón, szenvedélyesen
    habzsolunk kifulladásig

    elcsábulunk egy lassú, szabad táncban
    körülöttünk a legszebb fák
    egy elképzelt erdőben
    nem halljuk, csak érezzük a dalt
    csupán érezzük a ritmust
    ami most csak a miénk
    egyetlen tanúnk a távolban
    hömpölygő vagy csordogáló folyó

    ezt az órát, ezt az éjszakát
    vigyük magunkkal, őrizzük meg
    bármerre is jársz
    bármerre is járok
    nevezhetjük vágynak, szenvedélynek
    de akár szerelemnek is
    ez már miénk marad, mindörökké


    Anna Flávia Schmitt Wyse Baranski verse nyomán

  • a szerelem felismer

    felismer-e a szerelem
    mindegy, hogy honnan érkezel
    esetleg Vesta-szűz voltál
    vagy álarcod rejt végleg el

    senki nem kutatja múltad
    és semmit sem kér tőled el
    csupán a szívek ajtaján
    szép csendesen belép velem

    éjjel a telihold figyel
    lelked és lelkem meztelen
    és egymás előtt védtelen

    rég megmutattuk vágyaink
    mikor csillagok szirma hull
    sóhajtásod szól válaszul

    Sob um beijo de inspiração de Anna Flávia Schmitt

  • szemeid foglya lettem

    szemeid, mint a nap
    világítják arcom
    csak állok mozdulatlan
    mintha örökké ebben
    az isteni fényben kéne léteznem

    megigézel és felidézel mindent
    amitől tudom – már az első pillanattól
    hogy itt a helyem, s körötted keringek
    mint anyabolygó körül a holdja

    ha néha elbizonytalanodom
    akkor is pontosan tudom
    hogy minden ösvény, minden út
    csak hozzád vezet

    jöhetnének most a nagy szavak:
    a menedékem vagy és a végzetem
    ám tudom, te is csak ölelésemben
    érzed jól magad


    Anna Flávia Schmitt Wyse Baranski verse volt a múzsatsók

  • egy hullámhosszon

    nem kell semmilyen eufória
    csak csend kell és tiszta harmónia
    és egy műszer, hogy pontosan lássam
    hogy árad köztünk az energia


    túllépek egyszer a megadáson
    és egy észrevétlen mozdulattal
    a csábítás könyvét sutba vágom


    ámulunk egy szédítő forgáson
    akkor véled ver szívdobbanásom


    a jelenlétnek kell maradnia

    Anna Flavia versének magyarítása

  • talán ennyi az egész

    az időből mindig kevesebb van
    mint szeretnénk
    fiatalon az ember ezt nem hiszi el
    úgy bánik vele, mintha kifogyhatatlan volna
    aztán egyszer csak arra ébred
    hogy egyre többször nézi az órát

    nem azért, mert siet
    hanem mert már érti
    hogy bizonyos találkozásokból
    nem lesz még egy

    bizonyos mondatokat nem hall újra

    vannak emberek, akik
    csak egyszer mennek végig az életén
    éppen ezért, egyre kevésbé érdekelnek
    a káprázatok

    van valami különös illata
    – sokszor inkább szaga annak
    amikor a szavak többet ígérnek
    mint amennyit az élet be tud váltani

    a költőnek nincs különleges tudása
    csupán némi előnye
    néha hamarabb megérzi
    amikor a szavak és a valóság
    nem ugyanabba az irányba tartanak

    szeretem azokat az embereket
    akiknek nem kell bizonyítaniuk semmit
    akik nem akarnak meggyőzni
    akik nem döngetik az ajtót

    csak ott vannak
    mint az öreg hársfa a templom mögött
    árnyékot ad, átölelheted
    megpihenhetsz alatta

    és tudod, mi az érdekes?

    régen azt gondoltam
    a fontos dolgokat meg kell találni
    ma már nem vagyok ebben biztos
    a legfontosabb dolgok az életemben
    szinte mindig akkor érkeztek meg
    amikor éppen mással voltam elfoglalva

    tán ezért szeretem a napfelkeltét
    nem kér engedélyt
    nem bizonygat semmit
    nem akar tetszeni
    egyszerűen megérkezik és aki ezt megértette
    az talán már tudja
    a játék lényegét

    (ismét Anna Flávia Schmitt Wyse Baranski
    adta azt a bizonyos múzsatsókot)

  • lehetnél a kedvenc olvasmányom

    nem tudom a pontos idejét
    mikor kezdődött
    nem is fontos annyira

    talán egy mondat valahol
    talán egy kép, egy üzenet

    talán egy olyan délutánon
    amikor csak azért kattintottam rád
    mert kíváncsi voltam
    mit gondolsz a világról

    egyszer csak azt vettem észre
    hogy már nem a választ várom
    hanem téged

    különös dolog ez

    az ember fiatalon arcokba szeret bele
    később mosolyokba, hangokba
    egy idő után pedig mondatokba

    és itt kezd bonyolulttá válni minden

    mert a szép arc emléke elhalványul
    a hangot is elviszi a szél, és az idő

    de egy-két jól sikerült mondat
    évek múlva is visszajár
    leül melléd egy kávé mellé
    belenéz a szemedbe
    és úgy tesz, mintha soha nem ment volna el

    nem tudom, te mikor lettél fontos
    ahogy azt sem
    hogy volt-e egyáltalán ilyen pillanat

    lehet, hogy tévedek

    az is lehet, hogy csak képzelődöm
    de van egy érzésem, hogy sokkal több vagy
    mint amit most mutatsz magadból

    és ha lesz elég időnk
    talán egyszer együtt találjuk meg
    azt a nőt
    aki néha már most is
    elővillan egy-egy mondatod mögül
    aztán megint eltűnik

    azt a nőt, akinek a létezéséről
    talán még te sem tudsz egészen

    nem azért, mert el akarom mondani, ki vagy
    hanem mert kíváncsi vagyok rád
    talán jobban, mint kellene

    és miközben olvaslak
    egyre kevésbé tudom eldönteni
    hogy a verseidet szeretem-e jobban
    vagy azt az embert, aki írja őket

    talán nem is fontos.

    mindenesetre
    egyre nehezebb becsukni
    azt a könyvet.

    Anna Flávia Schmitt Wyse Baranski
    múzsacsókja után, teljesen szabadon

  • Ez már június?

    június elején az ember
    már nem a csodákra vár
    legalábbis magában
    ezt mondogatja
    mert azt hiszi, ami fontos volt
    az már megtörtént
    ami meg nem
    annak már nem is kell
    az utcák csendesebbek
    tudjuk merre
    kanyarodik a folyó
    hol a kocsma
    hol kell lelassítani
    és hol érdemes megállni
    egy jó kávéra
    aztán egyszer csak
    történik valami
    nem valami nagy dolog
    nem egy villámcsapás
    nem egy filmbe illő jelenet
    valaki belép az életedbe
    és másként nézel a világra
    a Duna ugyanaz
    a hidak ugyanazok
    tán még a reggelek is
    mégis minden
    egy árnyalattal világosabb
    sokáig azt hittem
    az útjaimat én választom
    már nem vagyok ebben biztos
    vannak emberek
    akik különös makacssággal
    újra és újra megjelennek az életünkben
    és néha csak egy kis időre
    maradnak ott
    de nyomot hagynak
    és amikor évekkel később
    visszanézel az útra
    rájössz, hogy nélkülük
    egészen másfelé vezetett volna
    nem tudom
    hogy ezt hívják-e sorsnak
    és azt sem
    hogy léteznek-e
    elrendelt találkozások
    de azt tudom
    hogy vannak emberek
    akik elől nem akarunk menekülni
    és talán ez éppen elég
    micsoda útjaim
    és milyen különös
    hogy még mindig tartanak

    Anna Flávia Schmitt Wyse Baranski versét
    hozzáigazítottam a minap elkészült regényemhez

  • nem félek a csendedtől

    ennek semmi köze a közhelyekhez
    nincs még egy ember, aki olyan volna, mint te
    és ezt újra elmondanom sem kell

    képes vagy magadhoz vonzani
    minden érzékem röptét,
    mint ahogy a vándorsólymok
    is mindig visszatalálnak
    ahhoz az egyetlen fészekhez
    és többé már nem figyelnek
    az égbolt más kihívásaira

    akár Nyugat felé sodor az élet
    akár Közép-Európa poros városaiba
    akár keleti pályaudvarok magánya vár,
    magamban hordom felismerésed
    titkos jelét,
    mint valami rendíthetetlen
    belső útlevél

    és ott ég bennem makacsul
    a szív és a gondolat tüze

    mint hajnalban a Duna fölött
    a lassacskán oldódó köd
    a Margit-sziget és a Parlament között,
    újra meg újra rájövök:

    vannak emberek,
    akik egy egész életet végigbeszélnek,
    és mégsem jutnak el oda,
    ahová egyetlen üzeneted
    képes elvezetni engem

    mert benned megvan az erő
    hogy teljesen lefegyverezz
    és a kezeim közé simulj

    és amikor néha elhallgatsz
    vagy eltűnsz néhány napra a csendeddel
    nem félek

    mert érzem
    hogy valahol mélyen
    már épül a jövő


    Anna Flávia Schmitt Wyse Baranski verse alapján


    Não tem nada a ver com clichê,
    não existe ninguém como você,
    e não preciso sequer reiterar.

    Tens a capacidade de capturar
    o voo dos meus sentidos
    que, como falcões-peregrinos,
    te aceitam como o mais
    distinto de todos os ninhos,
    e não reagem mais
    a outros novos destinos.

    Seja no sobrevoo ou fincada
    nas terras das três Américas,
    levo o código de reconhecimento
    inabalável, com o fogo eterno
    no coração e no pensamento.

    Tal qual a dança das alvoradas
    na Baía de Babitonga,
    reconheço sem conta
    que existe gente que conversa
    a vida toda e não alcança
    o que uma única mensagem tua
    é capaz de comigo fazer.

    Tu tens potencial completo
    para inteiramente me render,
    e tu às minhas mãos pertencer.

    Mesmo quando se afasta
    por qualquer motivo em silêncio,
    não me aflito porque dentro
    o porvir está sendo construído.

  • mimóza

    hamvazószerdára
    véget ért a bál
    csak nosztalgia
    maradt a karnevál
    (tovább…)