A belépőkártyát még nem kérte vissza senki. Ott feküdt a konyhaasztalon a kávéfoltos alátét mellett, rajta a kifakult fotó, amely tizenhat éve készült, de legalább hússzal fiatalabbnak látszott. Nyakkendőben, feszes arccal, mintha tudná, hogy egyszer majd ez a műanyag lap lesz az egyetlen bizonyítéka annak, hogy valaha fontos embernek számított.

Dénes negyvenhét éves volt, bölcsész diplomával, két félbehagyott doktori témával és tizenöt év parlamenti szolgálattal a háta mögött. Nem képviselőként, nem tanácsadóként, még csak nem is kommunikációs emberként. Frakciótitkár-helyettes, kabinetösszekötő, háttérember – mindenki másképp nevezte, ő maga soha. Ha kérdezték, csak annyit mondott: a Parlamentben dolgozom.

Most már múlt időben.

A választás után három nappal hívták be. Rövid beszélgetés volt. A frakcióvezető szemében ugyanaz a fáradt udvariasság ült, amit Dénes az elmúlt években annyiszor látott leváltott államtitkárokon, kipottyant képviselőkön.

– Megérteted otthon is? – kérdezte a főnök.

Dénes akkor még nevetett.

Most, két hónappal később, már nem nevetett semmin.

Judit reggelente hangosabban csukta be a konyhaszekrényt, mint régen. Ez lett a veszekedéseik alapzaja.

– Elküldted az önéletrajzot?

– Igen.

– Hova?

– Több helyre.

– A „több hely” nem munkahely. Dénes, attól még nem lesz munkád, hogy egész nap a gép előtt ülsz, óránként megnyitod ugyanazokat az oldalakat, és kávét főzöl.

Judit valaha szerette benne ezt a nyugodt, ironikus távolságtartást. Most már csak lustaságnak látta. Megszokta a hosszú hétvégéket, a balatoni apartmant, a taxi számlákat, az éttermeket, ahol Dénes mindig ismert valakit. Nem luxus volt, inkább az a puha, fővárosi biztonság, amelyről az ember csak akkor veszi észre, hogy létezett, amikor eltűnik.

A fiuk Pécsett tanult jogot, a lányuk Madridba készült. Bízott benne, hogy újra indul az  Erasmus program. Mindkettő természetesnek vette, hogy az apjuk majd megoldja.

Dénes is ezt hitte sokáig.

Délutánonként leült a laptop elé, megnyitotta az állásportálokat, és húsz perc után mindig ugyanoda jutott: mit kezdjen egy negyvenhét éves emberrel a piac, aki tizenöt évig politikusok naptárát, konfliktusait és részeg éjszakáit menedzselte?

Egy gimnáziumból visszaírtak neki. Magyar-történelem szakos tanárt kerestek.

A fizetés kevesebb volt, mint amennyit régen egyetlen hónapban reprezentációra költött.

Mégis sokáig nézte a levelet.

Aznap este felhívta Bettit.

Betti három éve volt a szeretője, bár ezt a szót egyikük sem használta. A nő kulturális újságíróként dolgozott, és mindig úgy beszélt Dénessel, mintha valami nagyregény szereplője lenne. Mostanában ritkábban találkoztak.

– És most mi lesz veled? – kérdezte.

– Lehet, hogy tanítani fogok.

A telefonban csend lett.

– Te tudod – mondta végül Betti -, bár mindig úgy éltél, mint aki egy hosszú folyosón vár valamire.

– Mire?

– Hogy egyszer észreveszik.

Dénes elnevette magát, de rosszul esett neki.

Éjjel nem tudott aludni. Kiment a konyhába, ivott egy pohár vizet, és sokáig nézte a belépőkártyát az asztalon. Eszébe jutott az első napja a Parlamentben. A vörös szőnyegek szaga, a vastag falak hűvöse, az érzés, hogy bekerült valahova, ahová nem mindenki jut be.

Pedig igazából soha nem volt bent.

Csak a közelében.

Reggel Judit már dolgozni készülődött. Smink közben beszélt hozzá a tükörből.

– Anyám kérdezte, hogy most akkor miből fogunk élni.

Dénes bólintott.

– És?

– Mondtam neki, hogy még nem haltunk éhen.

– És nem is fogunk, messze még az elszegényedés.

Judit erre semmit nem felelt. Csak felvette a kabátját, aztán az ajtóból még visszaszólt.

– A lányodnak jövő héten be kell fizetni Madridot.

A lányodnak.

Dénes megvárta, amíg a liftajtó becsukódik. Aztán leült a konyhaasztalhoz, maga elé húzta a gimnázium levelét, és hosszú idő után először nem a veszteségre gondolt.

Hanem arra a furcsa, szinte ijesztő lehetőségre, hogy talán még kezdődhet vele valami.

Kezébe vette a belépőkártyát, megcélozta a szemetest.

De mellédobta.

Kategóriák:Novella

Steve bacsi

Versek, slamek, rövid prózák, fotók.