A nő feketébe volt öltözve azon az estén is.

Nem gyászosan. Nem kihívóan. Inkább úgy, mint aki szeretne egyetlen sötét folttá válni a városban, amin átsiklik minden tekintet.

A férfi már messziről felismerte a színház előtt.

A villamos felől érkezett, kabát nélkül, pedig még hideg volt az este. A kezében könyveket szorított, mintha védekezésből vinné őket magával mindenhova. A dedikálások, beszélgetések, fellépések után valahogy mindig maradt benne valami szégyenérzet, amikor civilként kellett odalépnie valakihez.

Most is ez történt.

A lány a telefonját nézte. A sötét szemüveg a hajába tolva, fekete pulóver, fekete nadrág, fekete cipő. Csak a szeme nem illett bele ebbe az egészbe.

Az túl élő volt.

A férfi hirtelen megértette, miért nem tudta kiverni a fejéből az elmúlt hetekben.

Pedig eredetileg bosszantani akarta.

Ennyi volt az egész.

Egy odavetett reakció valamire, amit a lány megosztott. Egy rövid, kissé sértett beszélgetés. Aztán valahogy ott maradtak egymás üzenetei között. Egyik este hosszabban. Másik este személyesebben.

És most itt álltak.

A férfi közelebb lépett.

– Szia.

A lány halványan elmosolyodott.

– Szia.

A mosoly gyorsan eltűnt az arcáról, mintha meggondolta volna magát félúton.

– Köszönöm, hogy eljöttél.

– Én is meglepődtem, hogy eljöttem.

– Ennyire rossz társaság lennék?

– Nem. Pont ez az ijesztő.

A férfi felnevetett, de a nevetés mögött rögtön megjelent valami bizonytalanság. Az ilyesmit fiatalabb korában még könnyedén kezelte. Mostanában viszont minden mondat mögött meghallotta a saját korát.

A lány néhány másodpercig nézte őt.

– Fáradtnak tűnsz.

– Ez udvarias megfogalmazása annak, hogy öreg vagyok?

– Nem mondtam ilyet.

– De gondoltad.

– Mindenki gondolja néha mindenkiről.

A férfi erre nem tudott válaszolni.

A színház előtt cigarettázók nevetése, a villamos csikorgása, az esti város zaja egyszerre túl hangos lett körülöttük. A lány lehajtotta a fejét.

– Figyelj… – mondta halkan. – Én tényleg nem tudom, te mit szeretnél tőlem.

A férfi azonnal válaszolni akart, de rájött, hogy nincs kész mondata.

Mert néhány hete még ő sem tudta.

Először csak érdekesnek találta a lányt. Aztán szépnek. Aztán azon kapta magát, hogy várja az üzeneteit. Hogy este megnézi, világít-e a kis zöld pont a neve mellett. Hogy egy verssor közben egyszer csak az ő arca jut eszébe.

Ez már veszélyesebb volt.

– Nem akarok rád mászni – mondta végül. – Ha ettől félsz.

A lány keserűen elmosolyodott.

– Nem ettől félek.

– Hanem?

Sokáig nem válaszolt.

A férfi közben észrevette, hogy a keze fázik. Legszívesebben megfogta volna. Nem vágyból. Vagy nem csak abból. Inkább valami furcsa gyengédségből, amit rég nem érzett senki iránt.

A lány végül megszólalt.

– Attól félek, hogy egyszer csak fontos leszel.

A férfi nem mozdult.

Ez a mondat sokkal mélyebben érte, mint bármilyen vallomás.

Mert nem volt benne játék.

Nem volt benne kacérság.

Csak fáradt őszinteség.

– És az baj lenne?

A lány felnézett rá.

A szeme tényleg zöld volt. Közelről szinte természetellenesen.

– Neked van életed – mondta csendesen. – Nekem meg még alig van.

A férfi érezte, hogy valami lassan megnyílik benne, amit eddig gondosan bezárva tartott.

A hiúság mögött.
A szereplések mögött.
A szellemes mondatok mögött.

Valami öregedő, esendő szomorúság.

Mert hirtelen nem a korkülönbség fájt neki.

Hanem az idő.

Az, hogy a lány előtt még ott állt minden, ami mögötte már lassan bezárult.

– Tudom – mondta halkan.

A lány megvonta a vállát.

– És azt is tudom, hogy messze laksz. Meg hogy házas vagy.

A férfi lehunyta a szemét egy pillanatra.

Kimondva egészen más súlya volt.

Mintha eddig csak gondolat lett volna, most pedig tárggyá vált volna közöttük.

A lány ekkor váratlanul közelebb lépett.

Nem sokkal.

Csak annyira, hogy a férfi megérezze rajta valami halvány, hideg illat nyomát.

– De azért eljöttem – mondta.

A férfi nem tudta, mit feleljen.

Mert ebben az egy mondatban több bizalom volt, mint amit az elmúlt években bárkitől kapott.

A színház ajtaját közben kinyitották.

Az emberek lassan elindultak befelé.

A lány levette a szemüvegét, és először nézett rá úgy igazán.

Minden védekezés nélkül.

– Csak ne siessünk – mondta.

És a férfi akkor értette meg, hogy vannak mondatok, amelyek nem elutasítások.

Hanem nagyon óvatos remények.

—–

Másnap délelőtt a férfi túl korán ébredt.

Az ilyen ébredéseknek külön súlya van egy bizonyos kor fölött. Az ember már nem a munkája miatt kel fel hajnalban, nem a gyerekek miatt, nem is a vágy miatt igazán – hanem mert valami belül nem hagyja tovább feküdni.

Kávét főzött.

A telefon ott feküdt az asztalon.

Nem világított.

Persze hogy nem világított.

Mégis tízpercenként odanézett.

Nevetséges vagy, gondolta magáról, úgy viselkedsz, mint egy kamasz.

De rögtön utána megjelent egy másik hang is benne:
igen, csak a kamaszok nem tudják még, milyen kevés idejük van.

Ez rosszabb volt.

Leült a gép elé dolgozni. Megnyitott egy félig kész szöveget, aztán percekig csak a kurzort nézte. Végül annyit írt:

„A szerelem talán nem más, mint amikor az ember újra elkezdi figyelni a telefonját.”

Törölte.

Túl direkt.

Túl öreges.

Túl igaz.

Dél körül érkezett az első üzenet.

„Remélem, nem sértettelek meg tegnap.”

A férfi elmosolyodott.

Azonnal válaszolni akart, de nem tette. Kivárt három percet. Mintha ezzel bármit megőrizhetne a méltóságából.

„Nem. Inkább megijesztettél.”

A pöttyök rögtön megjelentek.

Eltűntek.

Újra megjelentek.

A férfi hirtelen pontosan látta maga előtt a lányt valahol egy egyetemi folyosón vagy villamosmegállóban, ahogy komolyan nézi a kijelzőt, és túl sokat gondolkodik minden szón.

Végül ennyi érkezett:

„Én is meg vagyok ijedve.”

A férfi hátradőlt.

Ez volt a baj ezzel a lánnyal.

Nem játszott.

A legtöbb ember ennyi idősen még szerepeket próbálgat. Keménynek mutatja magát, titokzatosnak, cinikusnak, szabadnak. Ez a lány viszont úgy beszélt a félelméről, mintha egyszerű tény lenne.

És ettől minden mondata veszélyesen őszintének hatott.

Aznap estig még sok apró üzenet váltotta egymást.

Semmi különös.

Mit ettél.
Milyen volt az előadás.
Mennyit kell még tanulnod.
Esik nálatok?
Nem alszom.
Én sem.

A férfi közben egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy nem is a mondatokat várja.

Hanem a jelenlétet.

Azt a furcsa érzést, hogy valahol a város másik végén létezik valaki, aki éppen rá gondol.

Este a lány egyszer csak eltűnt.

Nem válaszolt többé.

A férfi először nem foglalkozott vele. Töltött magának egy pohár bort, megpróbált olvasni. Félóránként mégis megnézte a telefont.

Semmi.

Ilyenkor kezdődik az emberben az öregkori szégyen, gondolta.

Amikor már pontosan tudja, hogy nem kellene ennyire várnia valakit, mégsem tud nem várni.

Éjfél körül végül megérkezett az üzenet.

„Ne haragudj. Rosszabb estém van.”

A férfi sokáig nézte a kijelzőt.

Nem kérdezett rá azonnal.

Fiatalabb korában rögtön meg akarta volna oldani a másik embert. Tanácsot adni. Megmenteni. Most először érezte, hogy talán a csend többet ér.

Végül csak ennyit írt:

„Itt vagyok.”

A válasz percekig nem érkezett meg.

Aztán:

„Tudom.”

A férfi akkor furcsa melegséget érzett a mellkasában.

Nem szerelmet. Valami annál csendesebbet. Mint amikor télen egy sötét utcán egyszer csak meglát az ember egyetlen kivilágított ablakot.

—–

A következő hetekben a férfi lassan megtanulta a lány hallgatásainak természetét.

Nem volt bennük sértődés.

Nem volt játszma sem.

A lány egyszerűen eltűnt néha.

Mint aki túl sokáig tud a víz alatt maradni.

Volt, hogy egész nap nem írt. A férfi ilyenkor megpróbált dolgozni, verseket javított, fellépésekre készült, emberekkel beszélgetett, nevetett is akár – de közben valahol hátul folyamatosan figyelt.

Este tíz után már mindig ugyanazzal a mozdulattal fordította meg a telefonját az asztalon.

Mintha nem érdekelné.

Mintha volna még tartása.

Aztán fél perc múlva visszafordította.

Nevetséges vagy, mondta magának újra és újra.

Csakhogy közben valami régen elfelejtett elevenség költözött vissza belé.

Észrevette a nőket az utcán.
A tavasz szagát eső után.
A saját hangját felolvasás közben.

Egyik este a lány azt írta:

„Ma egész nap te jártál a fejemben és ez nem biztos, hogy jó.”

A férfi percekig nem válaszolt.

Mert túl sok mindent érzett egyszerre.

Hiúságot.
Örömöt.
Félelmet.

És valami bűntudatszerűséget is.

Végül csak ennyit írt:

„Miért ne lenne jó?”

Sokáig nem érkezett válasz.

Aztán:

„Mert kezdesz valóságos lenni.”

A férfi akkor hosszú idő után először nem akart szellemes mondatot írni.

Csak ült a félhomályos nappaliban, és nézte a kijelzőt.

Odakint esett.

Eszébe jutott, milyen volt huszonévesnek lenni, amikor még azt hitte, a szerelem mindig hangos és biztos. Most már tudta, hogy a legveszélyesebb érzések egészen halkan érkeznek.

Mint a penész. Vagy az este.

A második találkozást a lány kezdeményezte.

Ez lepte meg a legjobban.

„Szerdán korábban végzek. Ha van kedved…”

Csak ennyi.

A férfi háromszor olvasta el.

A „ha van kedved” különösen fájt neki valamiért. Mert úgy hangzott, mintha a lány még mindig menekülési útvonalat hagyna mindkettőjüknek.

Persze azonnal igent mondott.

Egész szerdán ideges volt.

Túl sokáig válogatta az ingeket. Aztán szégyellte magát emiatt. A fürdőszobatükörben sokáig nézte az arcát borotválkozás közben.

Az öregedés nem egyszerre történik, gondolta.

Hanem apró árulásokban.

A nyaknál.
A szem körül.
A mozdulatok lassulásában.

És mégis, azon a délutánon valami furcsa könnyűség volt benne.

A lány egy kávézó előtt várta.

Most nem volt rajta szemüveg.

A férfi ettől hirtelen zavarba jött.

Mintha túl sokat látna belőle egyszerre.

– Szia – mondta a lány.

– Szia.

Aztán néhány másodpercig egyikük sem mozdult.

A férfi ekkor vette észre, hogy a lány ideges.

A kabátja ujját gyűrögette.

– Mi az? – kérdezte halkan.

A lány lesütötte a szemét.

– Semmi. Csak… nem tudom, hogy kell ezt csinálni.

– Mit?

A lány felnézett rá.

És ebben a pillanatban annyira fiatalnak tűnt, hogy a férfi szinte beleszédült.

– Ezt az egészet.

A férfi lassan közelebb lépett.

Most először nem gondolkodott azon, szabad-e.

Csak azon, hogy ne ijessze meg.

Nagyon óvatosan megérintette a lány karját.

A lány nem húzódott el.

Sőt.

Mintha egy pillanatra kifújta volna magát.

A férfi ekkor megölelte.

Nem szenvedélyesen. Nem birtoklóan. Hanem hosszabban, mint két ember szokta az elején.

És a lány ott maradt benne.

A feje a férfi vállán. A haja hideg volt az esti széltől.

A teste könnyű.

A férfi lehunyta a szemét.

Valami régi, elfelejtett nyugalom öntötte el.

A lány aztán nagyon lassan hátrébb lépett, de csak annyira, hogy még mindig közel maradjon.

A kezét nem engedte el.

– Most félek igazán – mondta halkan.

– Én is.

A lány erre váratlanul elnevette magát.

Csendesen.
Gyönyörűen.

A férfi akkor tudta meg, hogy eddig még egyszer sem látta igazán mosolyogni.

És ettől egyszerre lett veszélyes minden.

Az este végén sokáig álltak a villamosmegállóban.

Már nem is beszélgettek igazán.

Csak egymás mellett voltak.

A férfi érezte, hogy a lány időnként ránéz. Olyan gyors, lopott pillantásokkal, amikben még mindig több volt a bizonytalanság, mint a bizalom – de már ott lüktetett bennük valami más is.

Valami kezdődő.

Amikor megérkezett a villamos, a lány nem szállt fel rögtön.

A férfi ezt soha nem fogja elfelejteni később.

Azt az egyetlen másodpercet.

A lány közelebb lépett hozzá.

Nagyon közel.

Aztán hirtelen, szinte félénken megcsókolta.

Rövid volt. Puha. Bizonytalan.

De valódi.

A férfi még levegőt sem kapott, mire a lány már el is fordult kissé zavartan.

– Nehogy most túl sokat képzelj bele – mondta gyorsan.

A férfi mosolygott.

– Esélytelen.

A lány erre megint elnevette magát.

A villamos ajtaja nyitva állt mögötte, sárga fénnyel, csörömpölve, türelmetlenül.

Felszállt.

De mielőtt az ajtó bezárult volna, még egyszer visszanézett rá.

És abban a tekintetben már benne volt a remény.

Kategóriák:Novella

Steve bacsi

Versek, slamek, rövid prózák, fotók.