Slam poetry – 1956 emlékére
Nekünk azt tanították, hogy ötvenhat ellenforradalom volt.
Nem kérdeztük, hogy mi ellen.
Mert ha a forradalom jó,
akkor az ellenforradalom rossz.
De ha a forradalom rossz,
akkor az ellenforradalom jó?
És ha a forradalom győz,
akkor forradalom.
Ha elbukik,
akkor ellenforradalom?
Vagy csak attól függ,
ki írja a történelemkönyvet,
és kit hagy ki belőle?
Mert halottak voltak.
És azért őket nem lehetett kihúzni.
Aztán ott volt Nagy Imre.
Kommunista? Kommunista.
Ott volt Kádár János.
Kommunista? Kommunista.
És akkor most ki volt a jobb kommunista?
Akit felakasztottak?
Vagy aki felakasztatta?
Erre nem volt feleletválasztós teszt.
Illetve volt.
Csak egyetlen jó választ lehetett bejelölni.
És az időnként változott.
1987-ben, egy főiskolai szóbeli vizsgán
megkérdezték egy csoporttársamat:
– Mondja Gábor, mi a véleménye Kádárról?
– Kiről? – kérdezett vissza.
– Kádár Jánosról.
– Ja, Nagy Imre gyilkosára tetszik gondolni?
1987-et írtunk.
Bő két és fél évvel a rendszerváltás előtt.
Ami akkor még nem volt benne a tananyagban.
És most ugorjunk vissza hat évet.
1981. Október vége.
Találkoztam egy lánnyal.
Sétáltunk a Városligetben.
Hullottak a levelek.
És ahogy az ilyenkor lenni szokott,
én sokkal inkább a lányt néztem,
mint a történelmet.
A Dózsa György úton mentünk.
A Felvonulási téren.
Ott állt valaha Sztálin szobra.
Aztán ötvenhatban ledöntötték.
Mire mi arra jártunk,
már dísztribün állt a helyén.
Onnan integettek nekünk Kádárék
május elsején.
Mi meg visszaintegethettünk.
Ez volt a szocialista párbeszéd.
Ők integettek.
Mi integettünk.
És mindenki úgy tett,
mintha értenénk egymást.
De azon az októberi estén
nem volt felvonulás.
Nem volt pártvezetés.
Nem volt ünnepi beszéd.
Csak egy fiú meg egy lány.
És egy tér,
ahol a történelem
többször is átöltözött.
Előbb Sztálin állt ott.
Aztán Sztálin csizmája.
Aztán a tribün.
Aztán egyszer az is eltűnt.
A szobrok jönnek-mennek.
A hatalom is.
Csak az a furcsa,
hogy mindegyik örökké akar tartani.
Ma már ti azt tanuljátok,
hogy ötvenhat forradalom és szabadságharc volt.
Mi azt tanultuk,
hogy ellenforradalom.
Ugyanazok az utcák.
Ugyanazok a tankok.
Ugyanazok a halottak.
Csak a jelző változott.
És én nem akarom nektek megmondani,
hogy mit gondoljatok a történelemről.
Csak azt kérem,
hogy gondolkodjatok róla.
Mert ha egyszer majd nektek is azt mondják,
hogy valami forradalom,
vagy ellenforradalom,
ne a jelzőt nézzétek.
Hanem azt,
hogy ki áll a tank előtt.
És ki ül benne.
És ha egyszer október végén
egy lánnyal vagy egy fiúval
sétáltok a Városligetben,
fogjátok meg a kezét.
Mert a történelem
úgyis megtalál benneteket.
Steve bacsi
Versek, slamek, rövid prózák, fotók.
Vélemény, hozzászólás?