Menü Kezdőlap

Irány a tenger!

Különös álmom volt valamelyik éjjel. Na jó nem éjjel, mert akkor nem emlékeznék rá. Szóval majdnem reggel. Alig érettségiztünk le, tombol a nyár. Otthon ülök a hűs szobában egy üveg kőbányaival a kezemben. Megcsörren a telefon. Naná, hogy a vonalas, 1981-ben vagyunk.
– Szia, mit csinálsz? – csilingelt a jól ismert hang a vonal túlsó oldalán
– Szia Marcsi! Vártam a hívásod.
– Honnan tudtad?
– Tudod, hogy érezlek, épp rád gondoltam, amúgy megint veled álmodtam, vagy rólad.
– És? – kacagott csöndesen.
– Lepedőcsere…..
– Hülye! – reagálta le gyorsan és velősen. – Képzeld apám kimegy három hétre Gdanskba, és azt mondta, addig enyém a kocsi.
– Izgalmasan hangzik! Hová akarsz elvinni?
– Érvényes az útleveled?
– Várj, megnézem.
Az utóbbi másfél évben nem volt a kezemben, de azonnal a kezembe akadt, ahogy kihúztam a fiókot.
– meg is van, nézem, érvényesség vége 1983. 08. 31. Szóval mit csomagoljak?
– Azt rád bízom! – de itt már hangosan nevetett (imádtam a nevetését). Bulgáriába megyünk a tengerhez kempingezni. Szólj Józsinak, én meg hívom Katit! Remélem ráérnek!
Sokmindent csináltunk így együtt négyesben, kóstolgattuk egymást, de igazából „csak” jóbarátok voltunk, bár valamennyien úgy éreztük, hogy még bármi is lehet.

Másnap délután találkoztunk Marcsiéknál. Gyors leltár, fürdőruhák, sátor némi lej és leva és a hűtőtáskában néhány üveg komlószörp. Ezt útközben benyomjuk Jocóval. A csajok így jártak. Nekik már van, ami nekünk még nincs. Személygépjárművezetőiengedély.
– Kazettákat hoztad Jocóka?
– Zeppelin, Purple, és még egy halom egyéb.

Úgy terveztük, másnap délelőtt ott vagyunk. És robogott a sárga ezerötös, bömbölt a rock a két videotonból, tudtuk, nem kerülhet homok a gépezetbe.

– Hű basszus, ha megállunk venni kell még kontaktlencse tisztítót. Nem szoktam még meg, a szemüveg nélküliséget, és jól otthon hagytam. – ordította Kati, felülírva Robert Plant visítását.
Szegeden vettünk kontaktlencse tisztítót, tankoltunk, irány Nagylak.

– A picsába!!!- tört föl Marcsiból.
– Mi történt?
– Apám nuncsakuja itt maradt az ülés alatt.

A határon nem foglalkoztak különösebben velünk.
És a következő határon sem. Hajnali 2 lehetett, amikor Ruse határállomáson átgurultunk Bulgáriába.
Mentünk még egy jó fél órát, amikor Marcsi félreállt a kocsival. Kati és Jocó édesen szuszogtak a hátsó ülésen.
– Mozogjunk egy kicsit, mert bealszom.
Már nem volt koromsötét. Tán a távolból már derengett, vagy csak a telihold fénye. Elindultunk, persze, ahogy elbotorkáltunk a házikó mellett belerúgtam valamibe. Nehéz volt, de nem szólt nagyot. Valami füleskosár volt.
– Hülyék ezek, ilyenben tartják a macskaalmot? Vagy mi a túró ez?
– Pszt! Gyere már! – Ráncigált odébb Marcsi.
– Ez valami temető? – folytatta, – és mi ez a szag? Spiritusz, vagy paraffin?
– És telihold van! – kontráztam – húúúúúúúúú

– Hallass már, vagy én fogjam be a szád? – de válaszolni már nem volt időm.

Sem előtte, sem utána, sem álmomban, sem ébren temetőben sosem csináltam. De akkor és ott. Percek voltak vagy órák? Az utolsó kép Петко Петков танкер капитан живял 54 години, vagyis Petko Petkov Tankhajó kapitány, élt 54 évet.

…ébresztő…..

Kategóriák:Novella

Steve bacsi

Versek, slamek, rövid prózák, fotók.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: