Menü Kezdőlap

Mert porszemek vagyunk, avagy hová vigyük a szerelmet?

                                 Nagy László emléke

Létem, ha végleg

Mélyöblű siralom
elzúg fejünk felett
és betakar.
Zúg, nyögve sír:

                   Kicsi vagyok,
                   kicsi, kicsi.

Fáj,
     az irgalom-völgy
kiáltása tép, vág;
Még kell, hogy
                       halljuk a
tücsök-hegedűt.
De ellep a sikoly:

                   Kicsi vagyok
                   kicsi, kicsi.

Meddig kiáltozunk?
Meddig várjuk
                        a halk válaszokat?
Csikorgó jég-szívedre
lángot ki lehel?
S meddig halljuk még
a testtől elszakított sóhajt:

.                     Kicsi vagyok,
                   kicsi vagyok,
                   kicsi vagyok,
                   kicsi, kicsi.

Beszívjuk az eső-mosta-levegőt;
Nézz, nézz
föl a szivárványra!
Látod!?
            Halványulnak színei.
Meddig s hová?
Nézz föl!
Hová tűnt a szivárvány kapuja?
Ne kiáltsd:

                   Kicsi vagyok,
.                     kicsi, kicsi.

Bozontos ujjak szenvtelenül
tűrik a simítást.
Kardélű arcélek
Lágy hantú mezővé
mikor válnak?
Mikor érhetem el
a csodás mélységeket?
Mikor hallgat el
a szélsuhogás:

                   Kicsi vagyok,
.                     kicsi, kicsi.

Halkan remegő vállak
leforrázott kényelem.
Csak tekintetemmel
követhetem.
Ringó derekak helyett a szikla-
csípőket ki öleli sírva?

S ki hallgatja el
örökké
a meggyilkolt szavakat:

.                     Kicsi vagyok,
                   kicsi, kicsi.

Hová érkezünk?
Itt nem maradhatunk!
Engedj tovább, engedj!
Miért tépik ki a hajakat?
Miért fojtják el a
verőereket?
Miért hagyjuk folyni
a fojtó nyávogást:

.                     Kicsi vagyok,
.                     kicsi, kicsi.

Ki hisz majd a változásban?
A várhatatlant
ki várja meg?
Ki ad hitelt dúlt hiteknek?
Ki nem lát
és ki nem érez?
Kinek fülébe nem jut el:

.                     Kicsi vagyok,
                   kicsi, kicsi.
                   Kicsi vagyok,
.                     kicsi, kicsi.

Nem érezhetünk forró
lüktetést;
Nem olthatunk égő
pupillákat;
És senki sem állít
a szerelemnek
por-falú katedrálist;
És senki sem tudja,
meddig s merre
jut el
a lélekölő hang:

                   Kicsi vagyok,
.                     kicsi, kicsi,
                   kicsi, kicsi.

Hová vigyük a szerelmet?
Hol az a hely?
Hol?
Szerelmünk, ha végleg lemerült,
és nem remélünk újabb
csókokat,
majd félrelököm
a taszító hangokat,

A SZERELEM MINDÖRÖKRE
A MI PARTUNKON MARAD.

 

1982. április 6.
kicsi, kicsi leporolás 2019. április 14.

Kategóriák:Vers

Steve bacsi

Versek, slamek, rövid prózák, fotók.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: