kamaradráma négy szereplőre, 6 jelenetben

Szereplők

Béla – nyolcvan év körüli, valaha ismert színész
Anikó – a lánya, negyvenes évei vége felé
orvos – ötvenes, tárgyilagos, de nem érzéketlen
fiatal Béla – Béla fiatal énje, illetve annak színpadi alakja

Helyszín: Kórházi szoba, de könnyen átalakulhat próbateremmé, öltözővé, színpaddá, gyerekszobává. Egy ágy. Két szék. Egy kis asztal. Fogas.  A színpad egyik oldalán egy régi színházi ruhatartó, rajta kabát, kalap, sál. A tér végig ugyanaz, csak a fény és a játék változtatja.

1. jelenet

Félhomály. Béla ül az ágy szélén. Anikó az ablaknál áll. Az orvos az ágy melletti széken.

orvos              (Béla felé nyújtja kezeit) Szorítsa meg a kezeim, művész úr!

Béla                (megszorítja) Az erőmmel soha nem volt baj.

Anikó             (Még az ablaktól) Mit gondol doktor úr?

orvos              Fizikai bajt egyelőre nem látok.

Anikó             Akkor mi a baj?

orvos              Hmmm… (elgondolkodik) Ez még többesélyes. Leghamarabb a közelmúlt eseményei esnek ki. A mai reggel, a tegnap, a múlt hét. A régebbiek gyakran sokáig megmaradnak. Arcok, dallamok, mondatok. Különösen azok, amiket sokszor ismételt az ember.

Anikó             És az emberek?

orvos              Van, hogy az érzés múlik el hamarabb, van, hogy a név.

Anikó             És ő?

Az orvos Bélára néz.

orvos              Hullámzik.

Béla                Szép szó. Mint valami balatoni nyár, ahogy azt Dráni énekelte 86-ban. Csak itt nem napernyő repül el, hanem a nevek.

Az orvos halványan elmosolyodik.

orvos              Próbáljuk megint.

Béla közbeszól.

Béla                A napernyős nem a Dráni volt

orvos              (fellelkesül) Hanem?

Béla                Csíkos volt és fődíj.

orvos              Béla, meg tudja mondani, milyen nap van?

Béla                Premierek előtt péntek szokott lenni. Temetés előtt hétfő. Kórházban meg valami közepe. Mindig közepe.

orvos              Vagyis?

Béla                Nekem jó a kedd.

orvos              És hol vagyunk most?

Béla körülnéz. Sokáig nézi a teret.

Béla                Ezt most maguk szeretnék tudni, vagy én?

Anikó             (kis nehezteléssel a hangjában) Apa.

Béla                Jól van na. Kórház. (elmosolyodik) Vagy öltöző. A kettő között egy idő után nincs nagy különbség. Mindkettőben mások mondják meg, mit vegyél föl és hogy mennyi időd van.

Anikó lehajtja a fejét. Az orvos feláll a székről.

orvos              Mára ennyi.

Anikó             Ne. Kérem.

Az orvos kivár.

Anikó             Tegnap azt mondta, hogy lehetne valami kapaszkodót keresni.

orvos              Ezt mondtam.

Anikó             Hát akkor keressünk.

orvos              Mit?

Anikó Bélára néz.

Anikó             Az elsőt.

Kis csönd.

orvos              Az első emléket?

Anikó             Hát…

Béla                Ne már. Ez úgy hangzik, mint egy rossz rádióműsor. “Kedves hallgatóink, ma este visszamegyünk a méhen belüli élményekig.”

orvos              Nem rossz ötlet. Az első emlék néha megmarad. Vagy legalábbis az első, amiről azt hisszük, hogy az.

Béla fölpillant.

Béla                Ez már olyan színháziasabb. Első felvonás! Függöny fel!

Anikó             Apa, mi a legelső, amire emlékszel?

Béla hallgat. Hosszú ideig.

Béla                (halkan) Fény.

A sötétből, mint valami jelenés, fehér ingben kilép a fiatal Béla.

Béla                (hirtelen) Nem. Előbb sötét. Aztán fény.

A fiatal Béla előre lép, mintha csak a takarásból jönne be.

fiatal Béla      “Lenni vagy nem lenni…”

Megáll, mosolyog.

Béla                Látod? Máris csalok. Ez nem az első emlék. Ez az első nagy sikerem volt.

A fiatal Béla meghajol, mintha a közönség tapsolna.

Anikó             Mikor volt?

Béla                Harmincévesen. Az már azért nem első.

orvos              De a fény fontos. Próbálja tovább.

Béla                Fény. Por a levegőben. Valaki hátul köhög. És én tudom, hogy még nem szabad bemennem.

fiatal Béla      “Várj csak, mindjárt következem.”

Béla                Ez sem az. Ezt vagy százszor álmodtam. Talán kétszázszor.

Sötét

2. jelenet

Ugyanaz a tér. Kicsit később.
Anikó egy széket húz apja elé, leül vele szemben.

Anikó             Nem kell rögtön jónak lennie. Csak mondd, ami jön.

Béla                Ez a baj, kislányom. Nekem egész életemben az volt a dolgom, hogy ami jön, azt valaki már megírta helyettem.

Anikó             Most nem.

Béla                Most még rosszabb. Most én sem tudom.

Kis csönd.

Anikó             Jó. Segítek. Emlékszel a nagymamára?

Béla                Melyikre?

Anikó             Az anyádra.

Béla                Az nem nagymama, az az anyám.

Anikó             Nekem nagymama volt.

Béla                Nekem meg ne javítsd ki a rokoni viszonyaimat.

Anikó elmosolyodik.

Anikó             Rendben. Emlékszel rá?

Béla sokáig néz maga elé.

Béla                Egy kék kötény.

A fiatal Béla a ruhatartóról leemel egy képzelt kötényt, felmutatja.

Béla                Liszt a kezén. Vagy porcukor. Valami fehér. Mindig volt rajta valami fehér.

Anikó             A konyhában vagyunk?

Béla                Lehet.

orvos              Ez jó. Tárgy, szín, helyszín.

Béla                Ne dicsérjen úgy, mint egy ügyes papagájt.

orvos              Bocsánat.

Béla                Semmi baj. Igazából én egész életemben ügyes papagáj voltam.

A fiatal Béla most egy másik hangon, játékosan:

fiatal Béla      “Ah, mon fils, écoutez bien…” *

Béla                Látod? Még a francia ripacskodás is itt maradt, de hogy honnan, abban már nem vagyok biztos.

Anikó             Szerintem az anyád mondta.

Béla                Ezt most te tudod, vagy én?

Anikó elhallgat.

orvos              Ez fontos kérdés. Sok első emlék sokszor csupán családi elbeszélésből épül fel. Amit annyiszor hallottunk, hogy belülről már a sajátunknak érezzük.

Béla az orvosra néz.

Béla                Ne mondja el a végét előre.

orvos              Még nem tudjuk a végét.

Béla                Jaj, dehogynem. Csak maga szaknyelven mondja, én meg olyan színpadi izével… pátosszal.

Anikó föláll. Ideges.

Anikó             Jó, akkor ne a konyha legyen. Udvar? Hinta? Kutya?

Béla                Kutya. (felcsillan a szeme) Kutya az volt.

Anikó             Na látod.

Béla                Mit látok?

Anikó             A kutyát.

Béla                A harmadik feleségemnél volt kutya.

Anikó             Apa!

Béla                Mi van? Ott volt kutya. (elgondolkodik) Nagy, szőrös.

A fiatal Béla közben egy képzelt kutyát simogat. Aztán hirtelen vált, katonás testtartás.

fiatal Béla      “Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van…”

Megáll.

Béla                Ez se én vagyok. Csak valaki, akit húsz este játszottam, aztán még huszonöt évig magyaráztam, miért.

Kis csönd.

Anikó             És van olyan, amiben biztos vagy?

Béla nézi a fiatal Bélát.

Béla                Abban, hogy ő szebben áll.

A fiatal Béla meghajol.

Sötét

3. jelenet

Az orvos egy diktafont tesz az asztalra.

orvos              Mondjon bármit, ami jön. Nem kell lineárisan. Egy hangot. Egy szagot. Egy mondatot.

Béla                A lineáris élet amúgy is túlértékelt.

orvos              Kezdje.

Béla lehunyja a szemét.

Béla                Csengetés.

Kis szünet.

Béla                Nem. Harang.

A fiatal Béla lassan húzni kezdi a képzelt harangkötelet.

Béla                Templom mellett laktunk?

Anikó             Nem.

Béla                Akkor ez sem az enyém. Ez is valami szerepből maradt itt.

fiatal Béla      “Az idő kizökkent…”

Béla                (köhint egyet) „Kizökkent az idő; – ó kárhozat!” Hmmm… Hamlet… mindig tudtam, hogy egy beteg ember, csak jobban van megírva.

orvos              Menjünk tovább.

Béla                Jó. Kő. Hideg kő.

A fiatal Béla letérdel. Kezét a padlóra teszi.

Béla                Elesek. Valaki fölvesz.

Anikó előrehajol.

Anikó             Igen.

Béla                Egy nő.

Anikó             Anyád.

Béla                Lehet.

Anikó             Mindig ezt mesélte.

Béla kinyitja a szemét.

Béla                Mit?

Anikó lassan, emlékezetből:

Anikó             Hogy két és fél éves voltál. Ki akartál szaladni mezítláb az udvarra. Elestél a küszöbben. Beverted a szád. És utána minden véres lett, te meg nem sírtál, hanem nézted a vért, és azt mondtad: “piros.”

A fiatal Béla eljátssza. Egyszerűen, minden túlzás nélkül. Elesik, felnéz, ujjával megérinti a száját.

fiatal Béla      Piros.

Hosszú csönd.

Anikó meghatódik.

Anikó             Ez az, nem?

Béla nézi a jelenetet. A fiatal Bélát. A lányát.

Béla                (nagyon halkan) Nem tudom.

Anikó             De hát ezt mindig mesélték.

Béla                Pont ezért.

orvos              (Csendesen) Lehet, hogy igaz. És lehet, hogy az emlék maga már az elmesélésből épült fel.

Anikó             Mindegy. Akkor is az övé.

Béla                Nem mindegy! (A hangsúlyban benne van, hogy NAGYON nem mindegy!)

Anikó fölnéz.

Béla                Neked mindegy. Nekem most már lassan csak ez marad. Nem mindegy, hogy abból is mások hangja beszél-e.

A fiatal Béla föláll. Már nem a kisfiú, nem Hamlet, csak jelen van.

fiatal Béla      És ha minden hang mások hangja?

Béla ránéz. Mintha most hallaná először megszólalni igazán.

Béla                Na, ez jó kérdés.

Sötét.

4. jelenet

Később. Az orvos kiment. Anikó és Béla kettesben.
A fiatal Béla hátul ül, a fogasnál, mint egy öltözőben várakozó színész.

Anikó             Haragszol rám?

Béla                Miért?

Anikó             Mert segíteni akarok.

Béla                Nem. Azért haragszom, mert úgy segítesz, mint amikor valaki súg az embernek, de az már rég rossz jelenetben van.

Anikó halkan nevet, aztán majdnem sír.

Anikó             Gyerekkoromban mindig azt hittem, neked mindenre van szöveged.

Béla                Volt is. Az élet a szüneteknél kezdett el zavarni.

Hosszabb csönd.

Anikó             Te emlékszel arra, amikor először vittél színházba?

Béla                Téged?

Anikó             Igen.

Béla                Nem.

Anikó             Hatéves voltam.

Béla                Akkor te emlékszel rá.

Anikó             Azt mondtad az első csengőnél, hogy most már nincs visszaút. A másodiknál azt, hogy még van. A harmadiknál meg azt, hogy most már egyikünknek sincs.

Béla nézi őt. Elmosolyodik.

Béla                Ezt tényleg mondhattam.

Anikó             Igen.

Béla                Na látod. A végén te leszel az emlékezetem.

Anikó             Ettől félek.

Béla                Én is.

Kis csönd.

Anikó             Anya szerint már fiatalon is mindent összekevertél.

Béla                Anyád szerint már fiatalon is túl sok nő nézett utánam, és túl kevés kritikus.

Anikó             Nem, komolyan. Azt mondta, néha úgy meséltél közös dolgokat, mintha jelenet lett volna belőlük. Hogy ki hol állt, kire milyen fény esett, ki mit mondott. Még ha nem is úgy történt.

Béla hátradől.

Béla                Mert úgy volt kibírható.

Anikó             Micsoda?

Béla                Az, hogy az ember élete egyszer van, a színház meg minden este újrakezdheti. Mit gondolsz, miért marad ott valaki negyven évig? Nem a tapsért. Azért, mert ott ugyanaz a veszteség más hangsúllyal egyszer még megmenthető.

Anikó nézi.

Anikó             Akkor lehet, hogy sose volt első emlék. Csak első jelenet.

Béla lassan a fiatal Bélára néz.

Béla                Na. Ez már majdnem mondat.

A fiatal Béla föláll, kilép a tér közepére.

fiatal Béla      „Mert színház az egész világ”

Béla legyint.

Béla                Ezt hagyjuk. Még a gyengék is ezt idézik.

A fiatal Béla elmosolyodik.

fiatal Béla      Akkor mit?

Béla gondolkodik. Aztán halkan:

Béla                Valami olyat, ami nem szerep.

A fiatal Béla hallgat. Nem tud mit mondani.
Anikó lassan odalép apjához, és először megérinti a vállát.

Anikó             Apa. Mi az első dolog, amire velem kapcsolatban emlékszel?

Béla sokáig gondolkodik.

Béla                A hangodra.

Anikó megremeg.

Béla                Nem amikor beszéltél. Amikor megszülettél. Ronda hang volt. Mint egy fölháborodott cselló.

Anikó nevetve sírni kezd.

Anikó             Ez legalább biztos?

Béla                Nem. Lehet, hogy ezt is anyád mesélte. De szeretném, ha igaz lenne.

Sötét.

5. jelenet

Az orvos visszajön. A hangulat más. Csendesebb.

orvos              Zavarok?

Béla                Csak ha gyógyítani próbál.

Az orvos leül.

orvos              A lánya elmondta, meddig jutottak.

Béla                A csodás semeddig.

orvos              Az is valami.

Anikó             Doktor úr, lehet, hogy tényleg nincs első emlék? Mármint saját?

orvos              Lehet. Vagy van, csak nem hozzáférhető. Az első emlék sokszor nem kép, hanem érzés. Fény. Hideg. Hang. Valami lebegő forma. A történetté utólag válik. És ebben a család segít. Néha túl sokat.

Béla bólint.

Béla                Na tessék, családi társszerzőség.

orvos              Valahogy úgy.

Anikó             Akkor amit egész életében őrzött… lehet, hogy nem is az övé?

orvos              Dehogynem. Ha valamit elég sokáig hordozunk, attól még a miénk lesz, hogy más adta ránk.

Béla elkomorul.

Béla                Mint egy szerep.

orvos              Igen. Talán mint egy szerep.

A fiatal Béla odalép Béla mögé. Nem érinti meg, csak ott áll.

Béla                Ez jó. Csak a szerepet este le lehet venni.

Anikó             Nem mindig.

Hosszú csönd.

Béla                Mondok valamit.

Mindenki figyel.

Béla                Szerintem az első emlékem nem az udvar. Nem a vér. Nem a piros. Azokat hallottam. Azok szépek, jól mondhatók, ezért maradtak.

orvos              És akkor mi lehet?

Béla a semmibe néz.

Béla                Valami sokkal kisebb. Valami, amit nem lehet elmesélni. Talán félelem. Talán az, hogy egyedül vagyok egy ágyban, és a folyosón fény van a rés alatt. Talán hogy valaki kimegy, és én még nem tudom, visszajön-e.

A fiatal Béla lassan lefekszik az ágyra, mint egy kisgyerek. A rés alatt fény képződik.

Anikó             (suttogva)Ez megtörtént?

Béla                Nem tudom. Épp ez a szép benne. Ez…, ez lehetne az enyém.

Kis csönd.

fiatal Béla      És ha tévedsz?

Béla ránéz.

Béla                Akkor legalább először tévedek szabadon.

Az orvos lassan föláll.

orvos              Ez elég mára.

Anikó             Ennyi?

orvos              Ennyi. Néha nem a bizonyosság a cél. Hanem hogy az ember találjon valamit, amit még ő nevezhet el.

Az orvos kimegy.

Sötét

6. jelenet

Csak Béla és a fiatal Béla maradnak a színen. Anikó kint, vagy a takarásban.
A tér most már inkább színpad, mint kórház.
Béla ül. A fiatal Béla vele szemben áll.

Béla                Na, most mondd meg, ki vagy.

fiatal Béla      Te.

Béla                Nem. Te az vagy, akit megtartott a fény.

fiatal Béla      És te?

Béla                Én az, akit itt felejtettek az előadás után.

A fiatal Béla elmosolyodik.

fiatal Béla      Ez tetszik.

Béla                Neked minden tetszett, amit jól lehetett mondani.

A fiatal Béla egy pillanatra fölveszi a régi nagy színészi tartást.

fiatal Béla      “Készen van már a leltár?”

Béla fölnéz. Először zavarja, aztán megenyhül.

Béla                Na jó. Ez belefér.

A fiatal Béla közelebb lép.

fiatal Béla      Félsz?

Béla gondolkodik.

Béla                Nem attól, hogy nem emlékszem. Attól, hogy egyszer majd te is eltűnsz.

fiatal Béla      Én addig vagyok, amíg néznek.

Béla erre fölnevet.

Béla                Akkor te vagy közülünk a legbiztonságosabb.

Anikó belép. Hallotta az utolsó mondatot.

Anikó             Nem. Te vagy az.

Béla ránéz.

Anikó             Amíg én nézlek.

Hosszú csönd.
Béla lassan bólint.

Béla                (Nehezen, de tisztán) Akkor jó. Akkor még nem kell levenni.

Anikó             Mit? Honnan?

Béla                Engem. A színlapról.

Anikó közelebb lép. Béla megfogja a kezét. A másik oldalon a fiatal Béla is ott áll, mintha ugyanannak az embernek két ideje fogna közre egyetlen pillanatot.

Anikó             Apa, ha holnap megint kérdezném, mi az első emléked, mit mondanál?

Béla nézi őt. A fiatal Bélát. A teret.

Béla                (lassan) Azt, hogy valaki várta, hogy belépjek.

Kis csönd.

Anikó             És ki volt az?

Béla elmosolyodik.

Béla                Na látod, ez már a következő jelenet.

A fiatal Béla nagyon halkan, szinte csak leheletként:

fiatal Béla      “Fényt. Több fényt.”

Béla lehunyja a szemét.

A fiatal Béla bólint. Anikó is.
A fény lassan szűkül. A fény már csak Bélát világítja meg.

Sötét.

VÉGE

*
(á mo fisz ekuté bija) (ó fiam, figyelj jól!)

Kategóriák:Színdarab - dráma

Steve bacsi

Versek, slamek, rövid prózák, fotók.