Bunkolikus sztorrej

Egyszer volt, vagy inkább ott, hol nem is volt, élt egyszer egy paraszt. Na nem olyan városi bunkó, hanem amolyan igazi falusi tenyeres-talpas. Olyan földmíves, vagy épp állat-tartó, ollan pászorféle.

Nos egy napon Jóska bátyó, mert hogy így hítták a szerencsétlent, kiterelé a báránykáit a mezőre. Előtte azé ivott egyet a maradék cefrelébű, oszt utána a kedvenc üdítőjébűl, a Juha Kólából. Amikor elindultak a legvirgoncabb kisbárány odatolakodott legelőre, így ment a nyáj a legelőre. Elhaladtak Marcsa anyóék portája előtt, ahol a két rosszcsonyt unoka épp locsoló versenyt játszottak, futkároztak a kertben, és serényen csapkodták egymást a frissen nyesett barkaágakkal. Közben Jóska dudolászta kedvenc nótáját:

„Én a pásztorok királya legeltetem nyájam
Nem törődöm az idővel a szívemben nyár van.
Szerelemnek forró tüze égeti a lelkem
Amióta azt a kislányt egyszer megöleltem.”

Mire a dal végire ért….  oh hát Jolán, az a kicsi lány. Bár már nem is oly kicsiny. Eszébe ötlött az elmúlt esztendő Húsvetja, amikor egy ennen maga költötte locsolóvesikével kopogtatott Jolánék kapuján. Volt ott minden. Sütemény, sonka a füstöltebb fajtából, pirostojás, borocska és az első néhány puszika is elcsattant.

Azóta eltelt egy nyár, az ősz, a tél, újra Húsvét közeleg. Jóska a legelő szélén egy fa tövében üddögélt. Átfutott előtte egy aprócska, meg egy nyuszimuszi, majd el is nyomta a buzgóság. Az járt abban a busa fejáben, hogy bárcsak az én édesszerelmem itt vóna vélem. Erre kinyitotta a szemeit, és hát ott vót.

Na most itt a vége, fusson aki még el nem fáradt.

Kategóriák:Novella

Steve bacsi

Versek, slamek, rövid prózák, fotók.