1. Az ezres
Özvegy Kovácsné pedáns asszony volt. Immár három éve, hogy Kovács úr átköltözött a másvilágra. Kovácsné reggel elfogyasztotta kávéját, szigorúan feketén, cukor nélkül, evett egy keveset, majd nekiindult a jól ismert körútjának. Vett egy kis tejet, kiflit, beszélgetett az újságos Klárikával, majd hazaindult. A gyógyszertár előtt talált egy ezerforintost. Körülnézett, de senki sem kereste. Lehajolt érte, gondosan kisimította, majd eltette a pénztárcájába.
Otthon, amikor elővette, észrevette, hogy reggel még volt egy ötezrese is, ami most hiányzik.
Másnap bement a rendőrségre.
– Találtam egy ezrest, de elvesztettem egy ötezrest – mondta az ügyeletesnek.
– És mit szeretne?
– Gondoltam, bejelentem.
– A talált ezrest vagy az elveszett ötezrest?
– Mindkettőt.
A rendőr az asszony szemébe nézett.
– Hol találta az ezrest?
– A gyógyszertár előtt.
– És az ötezrest hol veszítette el?
– Nem tudom. Talán ugyanott.
A rendőr elgondolkodott.
– Akkor nincs itt semmi probléma, asszonyom.
– Hogyhogy?
– Valaki biztosan felváltotta.
2. A boríték
A rendelőintézetben érezni lehetett a hideg őszi esőt. Aznap tényleg csak azok jöttek, akiknek időpontja volt. A délutáni rendelés előtt Marika a második emeleti váróban takarított. A lift melletti szemetesben cserélte a zacskót, amikor egy borítékot vett észre. Kinyitotta. Húszezer forint volt benne. Visszacsukta, a zsebébe csúsztatta, és folytatta a munkát.
Később bekopogott a főorvos ajtaján.
– Főorvos úr, találtam valamit takarítás közben.
– Mit talált, Marika?
– Azt nem szeretném elárulni.
– Akkor miért mondja el nekem?
– Ha valaki jelentkezik, hogy elveszített valamit, kérem, szóljon.
– És ha megkérdezi, hogy mit talált?
– Azt se tessék elárulni.
– De hát én sem tudom!
– Akkor ez erősebb titok, mint az orvosi.
3. A pénztárca
Bence biciklis futár volt. Aznap már a tizenkettedik címére igyekezett, amikor a járda szélén meglátott egy bőr pénztárcát. Felvette. Az iratok mellett százötvenezer forint lapult benne.
A személyi igazolványból rögtön felismerte a tulajdonost. A névjegykártyán telefonszám is volt.
Bence félreállt, és elővette a telefonját. Aztán mégsem tárcsázott.
A kerékpárjára ráfért volna egy alapos nagyszerviz. A váltó akadozott, a lánc is megnyúlt. Százötvenezerből még egy használt bringára is futotta volna.
Kivehetné a pénzt. A tárcát úgyis visszaadná. Mondhatná, hogy már üresen találta. Vagy hogy valaki ellopta, kivette belőle a pénzt, és eldobta.
Végül visszazárta a tárcát, és tárcsázott.
– Szia! Megtaláltam a pénztárcádat.
– Hála istennek! A pénz is megvan?
– Mennyi pénz volt benne?
– Százötvenezer forint.
– Mákod van, stimmel.
Megbeszélték, hogy hol találkoznak.
A férfi pontosan érkezett. Bence átadta a tárcát.
– Minden benne van.
– Köszönöm.
– Tudod, megfordult a fejemben, hogy kiveszem a pénzt. A bringámra ráférne egy rendes szerviz. Aztán kitalálok valamit, hogy már üresen találtam.
A férfi ránézett, majd a biciklire. Kinyitotta a pénztárcát, kivette belőle a százötvenezer forintot, és Bence kezébe nyomta.
– Neked nagyobb szükséged van rá.
4. A táska
Lajosnak aznap éjjel jól ment a taxizás. Egymás után intették le az utcán, alig győzte a fuvarokat. Egyetlen fuvart sem kapott a központtól vagy applikáción keresztül.
Kora hajnalban az utolsó utasa beszálláskor észrevett egy fekete bőrtáskát a sofőr ülése mögött.
– Ez a táska az öné?
– Milyen táska?
– Ez itt.
– Nem. Biztos valamelyik utasom hagyta itt.
– Szép darab – mondta az utas, és előreadta Lajosnak.
Lajos a fuvar végén alaposabban megnézte a táskát. Louis Vuitton. Ezt a márkát még ő is ismerte. Kinyitotta. Kétmillió forint volt benne, húszezresekben. Sem irat, sem névjegykártya.
Lefényképezte a táskát, és rákeresett a Google Lensszel. Több mint egymillió forintba került.
Kivette belőle a pénzt, és eltette. A táskát délután bevitte a taxitársaság központjába.
– Találtam egy táskát a kocsiban.
– Melyik fuvarból maradt ott?
– Nem tudom. Csak utcai leintéseim voltak.
– Van benne valami?
– Semmi.
A diszpécser felvette az adatokat, majd a táskát betette egy szekrénybe.
– Ha jelentkezik érte valaki, szólunk.
– Rendben.
– Egyébként szép táska.
– Az. Üresen is több mint egymilliót ér.
5. A hagyaték
Judit az apja halála után a hagyatéki leltárhoz írta össze a lakásban található ingóságokat. Az öccse távolabb élt, így a munka nagy része rámaradt.
Az apja szerényen élt, értékesebb holmija alig akadt. A bankszámláján is csak néhány százezer forint maradt.
A hálószobai szekrény felső polcán, a téli takarók mögött egy nejlonszatyrot talált. Húszezresek voltak benne, kötegekbe rendezve.
Kétszer is megszámolta. Tizennégymillió-nyolcszázezer forint.
A pénz mellett egy lóversenyfogadási szelvényt és egy összehajtott papírlapot talált. A papíron az apja kézírásával ez állt:
„Jucikám! Ezt a pénzt neked szánom. Az öcsédnek ne adj belőle. Eleget hallgattam tőle, hogy a lovakra szórom a pénzemet. Hát most a lovak visszaadták.”
Judit leült az ágy szélére. Nem is tudta, hogy az apja lóversenyre jár.
Elővette a telefonját, és felhívta az öccsét.
– Te tudtad, hogy apa lóversenyezett?
– Persze. Évek óta. Sokszor mondtam neki, hogy hagyja abba.
– És sokat veszített?
– Fogalmam sincs. Miért kérdezed?
– Találtam egy fogadási szelvényt.
– Na látod. Még most is előkerülnek a hülyeségei. Egyébként hogy haladsz?
– Lassan. Majd hívlak.
Judit letette a telefont.
A pénzt kirakta az ágyra. Két egyforma kupacba rendezte. Hétmillió-négyszázezer ide, ugyanannyi oda.
Egy darabig nézte, aztán az egészet maga elé húzta.
Újra számolni kezdett. Most csak hárommillió-hétszázezret tett külön.
Aztán abból is visszavett egymilliót.
Kis idő múlva visszatette.
6. A fal
Károly és Zsuzsa négy éve laktak a lakásban. Mostanra sikerült annyi pénzt félretenniük, hogy végre nekiláthattak az alaposabb felújításnak.
A nappaliban a régi tapétát szedték le. Károly az egyik sarokban észrevette, hogy a vakolat alatt egy téglányi helyen más színű a habarcs.
– Zsuzsa, gyere csak ide!
Óvatosan kibontotta a téglát. Mögötte egy üreg volt, benne több gondosan lefóliázott csomaggal.
Az elsőben húszezresek voltak. A többiben is.
Kirakták a csomagokat az ebédlőasztalra, és számolni kezdtek. Nyolcvanmillió-hatszázezer forint.
– Ez nem lehet igaz – mondta Zsuzsa.
– Pedig ennyi.
– Honnan kerülhetett ide?
– Valaki eldugta.
– Azt én is látom. De ki?
– Talán Laci bácsi, az előző tulajdonos.
– Ő már meghalt.
– Tudom. És gyerekei sem voltak.
Zsuzsa egy darabig nézte a pénzt.
– És ha nem is az övé volt?
– Ki másé? Ezek 6-7 éve kibocsátott bankjegyek.
– Akkor sem tudjuk, kié.
– Szerinted elfelejtette, amikor eladta a lakást?
– Nyolcvanmilliót?
Károly visszament a falhoz, és még egyszer benézett az üregbe. Üres volt.
– Négy évig itt volt mellettünk – mondta Zsuzsa.
– Legalább nem kellett őriznünk.
– És most?
Károly az asztalon heverő bankjegyekre nézett.
– Most már kell.
7. A bőrönd
Józsi vagyok. Néhány hónapja vettem egy régi tanyát. Tulajdonképpen nem is tanyát, inkább egy egész kis gazdaságot. Volt rajta egy hosszú, tornácos lakóház, egy kisebb épület, amelyben valamikor nyári konyha lehetett, istálló, fészer, tyúkól, és egy jókora telek, egészen a patakpartig.
A házra ráfért volna egy alapos felújítás, de a tető még rendben volt, és a falak sem vizesedtek. A kertet viszont évek óta nem gondozta senki. A gyümölcsfák között derékig ért a gaz, a régi veteményes helyén már bokrok nőttek. A kútban még volt víz, bár a vödröt először ki kellett szabadítanom a rozsdás láncból.
Nem volt drága az egész. Az örökösök már régóta szabadulni akartak tőle. Egyikük sem lakott a környéken, és nem akartak a házakkal bajlódni. Az adásvételi szerződésbe azt is beleírtuk, hogy a telken és az épületekben maradt ingóságokat is átveszem. Amit akarok, megtartok, a többit kidobom.
Volt mit válogatni.
A szekrényekben ruhák, a polcokon edények, az egyik fiókban régi szemüvegek, kulcsok, ceruzacsonkok. Találtam egy doboz diafilmet, hozzá egy vetítőt, amely még működött is. Volt egy fából készült sakk-készlet, igaz, két gyalog hiányzott belőle, és egy játékvasút, amelynek a mozdonyát sehogy sem tudtam beindítani.
A könyvek különösen érdekeltek. Jókai, Mikszáth, Verne, néhány régi szakácskönyv, mezőgazdasági szakkönyvek, és egy 1938-as földrajzi atlasz. Némelyikben ceruzával írt bejegyzéseket találtam, másokból megsárgult fényképek hullottak ki. Az egyik könyvben még egy régi, román nyelvű vasúti menetjegy is volt. Fogalmam sem volt, mikor és ki utazhatott vele.
Nem volt szívem mindent kidobni. Ami használható volt, félretettem. A többit lassan kihordtam az udvarra.
Hetekig tartott, mire a lakóház padlására is feljutottam. Ott aztán tényleg minden volt. Üres befőttesüvegek, egy törött bölcső, karácsonyfadíszek, régi újságok, egy leszerelt zománcos cégtábla, amelyről már alig lehetett leolvasni a feliratot.
Az egyik sarokban, néhány pokróc alatt egy nagy, kopott bőröndöt találtam. Amikor meg akartam emelni, majdnem kiejtettem a kezemből. Nem tudtam elképzelni, mi lehet benne.
Nagy nehezen lecipeltem a konyhába. A zárja beragadt, de egy csavarhúzóval sikerült felnyitnom.
Pénz volt benne. Legalábbis annak látszott. Szép, színes bankjegyek, gondosan kötegelve. Egyiken sem volt magyar felirat. Azt azért sikerült kibetűznöm, hogy Banca Națională a României.
Román pénz. Ennyit még én is tudtam.
Kivettem egy bankjegyet. Furcsa tapintása volt, mintha műanyagból készült volna. Meg is hajlítgattam. Nem olyan volt, mint a mi pénzünk. Egy pillanatra arra gondoltam, hogy talán játékpénz, bár ahhoz túlságosan gondosan voltak összecsomagolva a kötegek.
Aztán eszembe jutott, hogy Romániában valamikor pénzcsere volt. Nem tudtam, mikor, és azt sem, hogy az ilyen bankjegyek érnek-e még valamit.
Rákerestem a telefonomon. Megtaláltam a képeken ugyanezeket a bankjegyeket. Azt írták, hogy jelenleg is forgalomban vannak.
Ekkor kezdett érdekelni, hogy pontosan mennyi van a bőröndben.
Kötegenként számoltam meg. Kétszer is nekifutottam, mert először nem hittem el az eredményt. A telefonom számológépébe beírtam az összeget, aztán megszoroztam az árfolyammal.
Valamivel több mint négyszázmillió forint jött ki.
Újra megnéztem a bankjegyeket. Aztán az interneten azt kerestem, hogyan lehet felismerni a hamis román pénzt. A leírások alapján valódinak tűntek, de azért ebben nem voltam biztos.
Eszembe jutottak az örökösök. Meg a szerződés, amely szerint a házban maradt holmik is az enyémek.
A pénzt visszaraktam a bőröndbe.
Másnap reggel felhívtam az egyik örököst.
– Jó napot kívánok, Józsi vagyok. Én vettem meg maguktól a tanyát.
– Persze, emlékszem. Valami baj van?
– Nincs semmi baj. Csak azt szeretném megkérdezni, hogy a régi holmik között volt-e valami, amit esetleg mégis meg akartak volna tartani.
– Ugyan már! Azért hagytunk ott mindent, mert nem kellett semmi. Talált valami érdekeset?
– Akadt egy-két dolog.
– Hát akkor örüljön neki! Használja egészséggel!
– Köszönöm szépen.
– Viszontlátásra!
Letettem a telefont.
Azóta azon gondolkodom, hogy a bankban meg merjem-e mutatni a pénzt.
8. A konténer
Béla mindennap ugyanazon az útvonalon sétáltatta a kutyáját. Az erdő szélén, a falu határában állt egy rozsdás, régi szállítókonténer. Hogy mikor és ki tette oda, senki sem tudta. Béla legalább tíz éve látta ott, de soha nem tapasztalta, hogy bárki kinyitotta volna.
A kutyája viszont különös érdeklődést mutatott iránta. Valahányszor elhaladtak mellette, odarohant, körbeszaglászta, és ugatni kezdett. Béla eleinte azt hitte, valamilyen állat költözött alá. Próbálta elhúzni a kutyát, de az mindig visszafordult.
Egyszer alaposabban megnézte a konténert. Az ajtaján hatalmas lakat lógott. A lakat újabbnak látszott, mint maga a konténer.
Béla kíváncsi természetű ember volt. Megkérdezte a szomszédokat, tudnak-e valamit a konténerről. Senki sem tudott. A polgármesteri hivatalban is érdeklődött. Ott annyit sikerült kiderítenie, hogy a terület az önkormányzat tulajdonában van, de a konténerről nem találtak semmilyen nyilvántartást.
Ettől kezdve még jobban izgatta a dolog.
Egyik délután, amikor a kutya megint megállt a konténer előtt, Béla elhatározta, hogy megnézi, mi van benne.
Hazament egy nagy kalapácsért és egy vésőért, a biztonság kedvéért pedig még egy lakatot is zsebrevágott. A kutyát otthon hagyta. Visszament a konténerhez, és néhány erős ütéssel leverte a lakatot.
Az ajtót óvatosan meghúzta. Meglepően könnyen kinyílt. A rozsdás konténer zsanérjai mintha nemrég lettek volna megolajozva.
A konténerben egyforma méretű, lezárt kartondobozok sorakoztak. Az egyik dobozt lehúzta, felnyitotta.
Húszezres bankjegyek voltak benne, gondosan kötegelve.
Kinyitott még egy dobozt. Abban is pénz volt. A harmadikban szintén.
Béla visszacsukta a dobozokat, és elment a rendőrségre.
– Jó napot kívánok! Találtam egy konténert, tele pénzzel.
Az ügyeletes rendőr felnézett.
– Mennyit ivott ma, Béla?
– Ma még semennyit, de hazafelé leiszom magam.
– És hol van az a konténer?
– Az erdő szélén a Kossuth utca folytatásában. Tettem rá új lakatot, itt a kulcs.
A rendőrök még aznap kimentek a helyszínre. Lezárták a területet, és megkezdték a konténer tartalmának átvizsgálását.
Két nappal később az egyik rendőr felkereste Bélát.
– Béla, csaknem hatmilliárd forint volt abban a konténerben.
– Az szép.
– Most mi a szándéka?
– Azt hiszem, kilépek a Fideszből.
Vélemény, hozzászólás?