avagy találkozás egy dallal

játszódik 2025. kora őszén, valahol a magyar fővárosban

Barátsággal Varannai Pistinek. In memoriam Tamás László

A tizenhat éves Kinga ezen a szombaton is nagymamájánál ebédelt. Kisgyermek korában ez szinte minden héten így volt. Mostanában „már csupán” egyszer-kétszer egy hónapban. A nagyi remekül főz. Hiába szuper anya főztje is, és ismeri a környék szinte összes étkezdéjét, a nagyi kajáihoz semmi nem ért fel.

A lány valahogy a szokásosnál is korábban érkezett
– Na mi van Kingus, kidobott az ágy – kérdezte szeretetteljes kajánsággal a nagyi.
– Jót aludtam – felelte a lány. – De érzek valamit a levegőben.
– Mit kincsem? -kérdezett vissza a nagyi.
– Nem tudom, csak egy érzés.
– Na gyere, ha már ilyen korán jöttél, segíthetsz nekem a konyhában.
Kinga átölelte a nagymamáját és egy hatalmas cuppanós puszit nyomott az arcára.
-Menjünk – súgta.

A két nő elvonult a konyhába. Az idősebb, vagyis a nagymama a nyáron töltötte be a hetvennégyet. Ez persze nem látszott rajta. Csinos volt, mozgékony, sportos. Érdekes véletlen, hogy Kinga ötvennyolc évvel később ugyanazon a napon látta meg a napvilágot. Talán ez is erősítette bennük azt a szoros kapcsot, amit egyikük sem próbált megmagyarázni. Egyszerűen ott volt, jó volt, szerették.

A lány persze készült valamivel. Az előző nap hallott egy dalt, egy zenét, egy szöveget. Ismerte ugyan a feldolgozásokat, de ez most az eredeti volt. És valamiért nagyon megérintette. Meg akarta mutatni a nagyinak. Hátha ő többet tud róla. Gondolta majd ebéd után, a sütizés, vagy a kártyázás alatt.

Az ebédkészítés és annak elfogyasztása vidáman telt. Kacagtak, csevegtek – főleg amolyan női dolgokról.

Ebéd után együtt szedték le az asztalt és vonultak be a nappaliba, a nagyi szuper süppedős foteljaiba. A sós és édes teasütemény már oda volt készítve.
– Ezeket a kedvenc cukrászdámból hoztam. Még szerencse, hogy rengeteget sétálok és úszom, különben olyan dagadt lennék, mit egy desznó. – kacagta a nagyi.
Mindig desznót mondott és mindig kacagott rajta.

– Hű ez tényleg nagyon finom nagyi. Figyelj, szeretnék mutatni egy számot. Ismertem eddig is, de ezt az eredetit tegnap hallottam először. Kíváncsi vagyok, hogy tetszik neked.
Kinga az asztalra tette a telefont és elindította a zenét.
Az első taktusok után fölcsendült az ének: „Nem lehet még itt a búcsúzás”
A nagyi átnyúlt az asztal fölött és megfogta unokája kezét. Kinga kissé meglepetten nézett nagymamája szemébe. Könnyezett. Kinga sem tudta sokáig visszatartani. Egymásra nézve könnyezték végig a következő két és fél percet.
„S hogy nem szerettél így
Még senki mást”

– Játszd le még egyszer kicsim! – kérte a nagyi, Kinga pedig újraindította a lejátszást.
Közben a nagyi megtörölte a szemeit – még orrot is fújt. A dal végén nagy levegőt vett.
– Hát szívem, ebbe jól beletrafáltál. Pláne, ha ezt érezted a levegőben. Te kis boszi, tiszta nagyanyád vagy. Akarod, hogy elmeséljem? – Kinga csak bólintott. – És ma nem kártyázunk.

Ezerkilencszázhatvanhat szeptembere volt, alig múltam tizenöt. Éppen elkezdtük a második gimit. Már nem kis elsősök voltunk, jobban benne voltunk mindenben. Feszegettük a határainkat. Akkoriban mi voltunk az „ezek a mai fiatalok”.

Azon a nyáron volt egy hatalmas táncdalfesztivál. Ez olyasmi volt, mint manapság a X-faktor, vagy a Megasztár. Kicsit fel is pezsdült a beat-zenei élet. Jártunk koncertekre, klubokba. Néha persze kellett némi konspiráció, apám nem mindig akart elengedni. Tudom kicsim, te őt már kedves öreg bácsinak ismerted meg, ha még emlékszel rá.
– Persze, hogy emlékszem Géza papára. Nagyon szerettem őt.
– Akkoriban egy nagy gyárban dolgozott, ráadásul ő volt a párttitkár. Tudod, mi az a párttitkár?
– Szerinted nagyi? – méltatlankodott kedvesen Kinga. Kicsit még a nyelvét is kiöltötte.
– Jól van, na. Szóval eléggé rigorózus ember volt, de szerencsére sok idejét lefoglalta a gyár és a párt. Egyszer, az egyik klubban fellépett egy nagyon kedves fiúkból álló zenekar. Más volt, mint a nagyok, az Illés, a Metró és az Omega. Aranyosak voltak, csöndesek. Tényleg, mint a visszhang. Ez is volt a nevük: Echo. A barátnőimmel csak bámultuk őket, és rögtön szerelmesek lettünk. Az én szemem a Pistin akadt meg. Orgonált és énekelt. És dalokat írt. A Laci, a dobos pedig a szövegeket. Rajongtunk, mentünk utánuk, ahová csak tudtunk. És baromira féltékenyek voltunk, ha nem tudtunk ott lenni. Elképzeltük, ahogy más lányok rajonganak az első sorokban.

Egyszer aztán Pisti, az egyik koncert végén odaszólt:
– Várj meg!
Valószínűleg fülig elvörösödtem. Bólintottam és mondtam, hogy jó, de lehet nem jött ki hang a torkomon. Sétáltuk, felmentünk a várba, ott megfogta a kezem, majd pár perc múlva magához húzott, átölelt és megcsókolt. Életem első csókja volt. El nem tudom mondani milyen szerelmes voltam. Tavasszal már azt terveztük, hogy mikor esünk túl azon a dolgon. Vagyis neki akartam ajándékozni a szüzességem. És akkor apám rájött, hogy egy beatzenésszel járok, aki ráadásul bő öt évvel idősebb nálam. Kitört a balhé. Szerencsére nem kaptam verést, viszont lett tiltás, szobafogság, szigorú felügyelet. De ebben a korban az ember hamar tud újra szerelmes lenni. Velem is ez történt és Pistire már csak, mint szép emlékre gondoltam.

És pár hét múlva fölcsendült a rádióban ez a dal. Hiszem, hogy nekem, hogy rólam írták. De ez már történelem, ahogy ezt mondani szokták.

– Ő az nagyi? – kérdezte Kinga, és egy képet mutatott a telefonján. A nagyi megint elérzékenyült.
– De édes, a szeme még a régi. Hol találtad?
– A Facebookon. Basszus!
– Mi történt kislányom?
– Ismerem, aki a képet csinálta Amúgy költő és volt nálunk rendhagyó irodalom órát tartani. Ha akarod, megkeresem a régi szerelmed.
Nagyi elmosolyodott, megölelte unokáját.
– Ideje hazamenned kicsim.

vége

Gondolsz-e majd rám

Varannai István – Tamás László

Nem lehet még itt a búcsúzás
Csak te voltál nekem, senki más
Elvitted álmomat,
még látom arcodat
Mindig kísért egy fájó gondolat

Gondolsz-e majd rám
Ha elmúlt az éjjel

Minden álmunkat
A hajnal tép széjjel

Hazudd, hogy fáj
Hogy most is fáj a búcsúzás
S hogy nem szerettél így
Még senki mást

Gondolsz-e majd rám
Ha más csókját kéred
Nem ölel már át
Két karom téged

Hazudd, hogy vársz
Örökké vársz, csak engem vársz
S hogy nem szerettél így
Még senki mást

Kategóriák:Novella

Steve bacsi

Versek, slamek, rövid prózák, fotók.