Menü Kezdőlap

International Business

Alig tíz napja indult el a Melbourne-től kissé délre található Lang Lang-ból. Még fülében cseng a család és a barátok meglehetősen hamis, ám annál lelkesebb kórusának hangja: Happy Birthday Josie! Hát igen, a huszonharmadik. Nagy elhatározásra jutott. Felépít egy nemzetközi hálózatot. Mindent előkészített interneten, de a végső megbeszéléseket személyesen akarta lebonyolítani. Élvezte az internet adta lehetőségeket, de szeretett a szemébe nézni mindenkinek, akivel kapcsolatba került. Fontosnak tartotta a közvetlen élményeket. Mindenféle mai zenét szívesen hallgatott, kikapcsolni azonban csak a klasszikusok tudták. Még volt ideje a szülinapi buli után feltölteni telefonjára kedvenc zongoristájának Lang Lang-nak lemezét, amit Aghatatól, legjobb barátnőjétől kapott. Évekkel ezelőtt hallotta játszani először ezt a kínai fiút, akinek a nevét akkor még nem is sejtette, csak egyszerűen megfogta a játéka. Később, amikor megtudta a nevét, órákig kacagott. Az nem lehet, hogy lakóhelye és új kedvence ugyanazt a nevet viseli. És az úton Melbourne felé Jamie bácsi kocsijában a fülhallgatójából zongoraszó kúszott füleibe. Lang Lang épp Liszt Ferenc Második Magyar Rapszódiáját játszotta.

Melbourne, Singapore, Hong Kong, Új Delhi, Istanbul. Gyors, sikeres tárgyalások. Budapest. Úgy tervezte a megállapodás aláírása után még eltölt két napot itt. Hallgatta, olvasta a híreket, hogy becsődölt a Malév, de nem igazán érdekelte. Budapest után már csak Párizs volt hátra. Az Air France-ra volt jegye.

Szóval Budapest. Három éve nyáron jártak erre egyetemi csoport társaival. Most is beleborzong az emlékekbe. Persze ez jóleső borzongás. Az egyik este megismerkedett egy kedves sráccal. Szinte azonnal összegerjedtek. József, Jozef, Józsi. Emlékeiben valami általa nem értett szójáték derengett fel. Józsi – Josie. Meg valami ilyesmi: Józsi, Josie Rundle rádül.

Mosolygott, ahogy fölidézte azt az estét. Egy másik este, egy másik klubban, egy másik kaland. Ő volt Rozi. Egyszerűen csak melléült a bárpultnál és vége volt. Itt nem játszottak a szavak. Csak minden más. Josie és Budapest. Sem előtte sem azóta. És most ezt kereste, ezért maradt még egy napot. És bár tudta Józsi és Rozi mobilszámát, nem akarta őket zaklatni. De az élmény akkori volt. Megismételhetetlen.

És eljött a szerda reggel.

És ismét Liszt Ferenc. de most nem Lang Lang zongorajátéka, hanem a budapesti repülőtér.

– Figyelem, figyelem! Értesítjük Párizsba tartó utasainkat, hogy a francia légiirányítók sztrájkja miatt a mai párizsi járatokat töröltük. Kérjük fáradjanak az információs pultokhoz!

– Oh fuck! – tört föl Josie-ból egy csendes sóhaj. Este fél kilenkor a Matsuriban kell lennie. Párizsban, a Victor Hugo sugárút 119-ben. Paul Lagardere, a francia kapcsolat. A japán konyha nagy barátja. A konok kérlelhetetlen üzletember. Sokban hasonlítunk, gondolta Josie. Oda kell érnem. Nyugi kislány. Nagy levegő, Lang Lang a fülbe.  

És szinte öntudatlanul kikereste Józsi számát és megnyomta a hívás gombot.

– Hi! It’s Josie from Australia!- szólt bele, meg sem várva a másik oldalt.

– Hello! It’s Rozi! – hallatszott a felelet. Josie tágra nyílt pillákkal bámulta a telefont. Mellényúltam volna??? Nem szoktam! A kijelzőn ennyi látszott: Jozef from Budapest.
– Mi a baj Josie? – szólt a telefonba immáron József – vagyis – vat iz the probléma? – helyesbített a szokásos stílusában.

Josie gyorsan vázolta a helyzetet, majd felette a kérdést: – Ötlet?

Hirtelen kikapta a füléből a fülhallgatókat, mert csak egy ordítást hallott:
– Rozi! Párizsba megyünk! MOST! – és bár nem értett minden szót, de a Rozi és a Párizs rendben volt, így megnyugodott.

– Drink a coffee and wait! – és már bontotta is a vonalat.

Jozie az órájára nézett. Helyi idő szerint 8 óra 16 perc. Alig 10 perce van a repülőtéren.

Háromnegyed kilenckor jelzett az üzenet hang a telefonján: „COME”. Felkapta a csomagját és futott a bejárat felé. Egy bordó Opel Signum állt meg ebben a pillanatban a bejáratnál, ismerős arcok mosolyogtak rá. Bedobta csomagját, majd beugrott a hátsó ülésre.

– Tudod Kanga, régóta készülünk Párizsba, csak az elhatározás hiányzott. – tréfálkozott Józsi a szokásos modorában.
– Mi a tököm, az, hogy Kanga? –vette föl a kesztyűt az ausztrál leány.
– Kengurumama! – szólt közbe a volán mögül Rozika.

– Amúgy, ti hogyhogy így, együtt? – érdeklődött Josie.

Eközben már elhagyták a 4-es utat és az M0-áson robogtak. Józsi és Rozi elmesélték, hogy tulajdonképpen Josienak köszönhetik, hogy összeismerkedtek. Az után a bizonyos nyár után Josie mindkettőjükkel tartotta a kapcsolatot a Facebookon, és szinte egyszerre lettek figyelmesek egymásra, mint Josie magyar ismerősei. Miután összejöttek, igazán jót mulattak azon, hogy Josie mindkettejüknek megvolt. Vagy mindketten megvoltak Josienak. De ezzel nem foglalkoztak. Azóta is jól megvannak együtt. Gondolták, talán egyszer megosztják a „titkot” a kedves ausztrál ismerősükkel. Nem gondolták, hogy ez pont itt, pont ma lesz.

– Nyomjad szívem, a németeknél átveszem – szólt kedvesen kedvesének József.

20:07 tettek egy kört a Diadalív körül, majd befordultak a Avenue Victor Hugo-ba.

– 20:15, tizenegy óra harminc perc. Sami Nacerinek a Taxi-ban is becsületére válnék!

– Gyertek be velem, már az üzlettársaim vagytok. Egyetek, igyatok, az estét meg majd csak eltöltjük valahogy.

A sushi ízletes, a szaké méregerős, a tárgyalás…. nos a tárgyalás után egy rég nem látott nemzetközi üzlet vette kezdetét.

…és az este további része? Az már egy másik történet. Tizennyolcas karikával.

Kategóriák:Novella

Steve bacsi

Versek, slamek, rövid prózák, fotók.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: