A lány a Budagyöngyénél állt. Az enyhe eső már nyomott hagyott szemüvegén. A Shell kút, a Házmán utca már alig volt kivehető.

Fekete kabátját összehúzta magán, a gallérja mögé bújt, mintha azzal távol tudná tartani a párás hideget és a gondolatokat, amik egyre nehezebben engedték el. Egy cetli volt a zsebében. Véletlenül vette észre, amikor reggel zsebkendőért nyúlt. Nem emlékezett, hogy került oda. Csupán pár szó volt rajta: “Ma. Budagyöngye. 17:15.” Pontosan ennyi. Sem aláírás, sem magyarázat. Abban sem volt biztos, hogy ez a „ma” ma van.

Az első gondolata az volt, hogy rossz tréfa. Talán egy régi barát az általánosból, vagy a gimiből. Viszont a kézírás ismerős volt. Nagyon is. A régi emlékkönyvében látta utoljára. Egy férfié volt, aki évekkel ezelőtt tűnt el az életéből – úgy, hogy soha nem is volt igazán benne.

A buszmegállóban álldogáltak még néhányan – egy idős pár, egy öltönyös férfi mobiltelefonját bámulva, és egy kamaszlány, aki tőle nem messze cigarettázott. A lány megpróbált nem bámulni vissza, de valahogy úgy tűnt, az ismeretlen tudja, miért van itt.

Ekkor meglátta.

Egy férfi szállt le a 22-es buszról. Magas volt, a kabátja sötétkék, kalapot viselt – talán túl régimódi is egy ilyen délutánhoz. De ahogy közeledett, valami megrezdült benne. Nem a külseje miatt. Hanem a mozdulat, ahogy rápillantott a bal csuklóján az órájára. Ugyanúgy, mint ő.

– Dorka? – kérdezte a férfi, amikor odaért.

A hang nem volt teljesen ismerős, de valahogy mégis.

– Te vagy az? – kérdezte vissza halkan.

A férfi bólintott.

– Mi ez az egész? – kérdezte. – Tizenhárom éve nem is hallottam rólad. Most meg…

– Tudom – vágott közbe a férfi. – Nem volt egyszerű. Sőt. Szinte lehetetlen. De most már meg tudom magyarázni. Ha még érdekel. Érdekel?

Dorka körbenézett. A világ szürkésre tompult, az eső már nem esett, de a levegőben még ott volt a víz szaga. Valami azt súgta, hogy ha most nemet mond, akkor újabb tizenhárom év telik el, és semmi nem változik. Bólintott.

– Sétáljuk?

– Igen.

A Pasaréti út felé indultak, Az optikus előtt Dorka megállt.

– Mi történt veled, Balázs?

A férfi száján egy fanyar mosoly jelent meg.

– Olyasmi történt, amit egyikünk sem tervezett. Eltűntem.

– Kösz, ezt észrevettem.

– De nem úgy, ahogy az emberek szoktak. Hanem valakik elértek, megtaláltak, és vittek.

– Miről beszélsz? Nem látszol sem részegnek, sem betépve.

– Ez furcsán fog hangzani. De ha nem mondom ki, sosem fogod elhinni. Elvittek Dorka. Nem emberek. Valami más.

A lány először csak nézte, hátha viccel. Aztán meglátta a komolyságot a szemében. A fáradtságot és azt a régi őszinte tekintetet. A sebhelyet a nyaka tövében.

– Idegenek?

– Igen. De nem úgy, ahogy a filmekben. Nem akartak bántani. Figyeltek. Tanulmányoztak. És aztán, most visszahoztak.

Dorka halkan nevetett. Először zavarodottan, aztán idegesen.

– Ez őrültség.

– Tudom.

– És azt akarod, hogy elhiggyem?

– Nem muszáj – felelte a férfi. –  csak azt akarom, hogy megértsd, miért nem voltam itt, és hogy most miért jöttem.

Egy reccsenést hallottak. Talán egy lehullott faág? Dorka hátranézett. Egy férfi állt ott, teljesen mozdulatlanul. Sötét öltöny, napszemüveg – pedig már alkonyodott. Dorka elgondolkodott egy pillanatra. Mintha már látta volna valahol. De ekkor Balázs megszólalt, szinte suttogva:

– Ők követnek.

– Kik?

– Akik nem akarták, hogy visszajöjjek.

Dorka érezte, a levegőben a feszültséget. Valami történt, ami kívül állt a normál érzékelésen. Az öltönyös férfi továbbra is egy helyben állt. De Dorka mégis érzett valamit. Valami veszélyt.

– Menjünk innen – súgta a lány.

Elindultak a Gábor Áron utca felé, majd felfelé a hegyoldalban. A Bimbó út előtt a bokrok között egy régi padot találtak.

– Leülünk kicsit? – kérdezte Balázs.

– Mennyi időd van még? – kérdezte Dorka. Szerencsére a korábbi eső nem áztatta el a padot, így gond nélkül le tudtak ülni.

– Nem sok. A jelenlétem zavarja az egyensúlyt. Ha túl sokáig maradok, következményei lesznek.

– Milyen következményei?

– Megváltozik, amit ismersz. Te is. Ezért is kértem csak ennyit. Egy találkozást. Egy utolsó beszélgetést.

– És miért most? Miért nem korábban?

– Mert csak most engedték. Most értették meg, hogy számít. Hogy az emberek nem csak vizsgálati alanyok. Hanem kapcsolatok. Hiányok. Emlékek.

Dorka lehunyta a szemét.

– Azt mondtad, elvittek. Milyen volt ott?

– Csendes. Túl tökéletes. Semmi káosz. Semmi emberi.

– Hiányzott a káosz?

– Igen – felelte Balázs, majd elmosolyodott. – És te.

Ekkor a bokrokon túl felvillant valami. Egy fény. Nem világos, nem reflektor. Inkább mintha az alkonyat egy ponton hirtelen hajnallá vált volna.

– Megjöttek – mondta Balázs. – El kell mennem.

Dorka meg akarta érinteni, de a férfi elhúzta a kezét. Már nem nézett rá, csak felállt és elindult a fény irányába.

– Balázs!

A férfi visszafordult.

– Köszönöm, hogy eljöttél – mondta. És eltűnt.

Dorka még sokáig ült a padon. Nem értette, mi történt. Eltűnt a fény. Teljesen beesteledett. Nem maradt más, csak a szél és a város távoli zaja. Visszasétált a Budagyöngyéhez. A villamos éppen elment, a lámpa pirosra váltott. Dorka mellé odalépett egy hajléktalan. A lány összerezzent. A hajléktalan egy borítékot nyújtott felé.

– Ez az öné kisasszony.

Dorka remegő kézzel vette el és nyitotta ki. Egy újabb cédulát talált.

„Talán egy másik életben. – B”

Kategóriák:Novella

Steve bacsi

Versek, slamek, rövid prózák, fotók.