A lány a Budagyöngyénél állt. Az enyhe eső már nyomott hagyott szemüvegén. A Shell kút, a Házmán utca már alig volt kivehető.

Zsófi nem mozdult. A szitáló eső ellenére se ment be a bevásárlóközpontba, se a buszmegálló fedett részébe. Állt a fal mellett, újra megnézte a telefonjában az üzenetet.

„17:15. Budagyöngye. Kérlek.”
Ott volt a telefonszám, de nem ismerte föl.

Lehetett tréfa is, de valami miatt mégsem volt az. Ritkán kapott így üzenetet. Barátaival inkább Messengeren, vagy Instagramon kommunikál. De valahogy azt érezte, hogy jönnie kell. Meg kellett próbálnia.

Megigazította a haját, bár a nedvesség már végigfolyt a tarkóján. Elment pár villamos és busz, de senkit nem ismert fel.

Aztán meglátta.
Nem pont úgy nézett ki, mint ahogy emlékezett rá. Magasabbnak tűnt. Vékonyabbnak. Más volt a haja, rövidebb és kicsit őszülő. De ahogy közelebb ért, Zsófi biztos volt benne.

Zsolt.

Hirtelen olyan érzés töltötte el, mintha valaki elvágta volna a múlt és a jelen közti fonalat. Öt éve nem látta. Nem is hallott róla. Akkor is csak egy bocsánatkérő e-mailt kapott tőle, amit annyira ridegnek érzett, hogy soha nem is válaszolt rá.

– Szia – mondta a férfi, kissé zavartan. – Megijedtem, hogy nem jössz el.

Zsófi bólintott. Csak ennyit tudott tenni. Aztán ő szólalt meg elsőként.

– Szeretném azt mondani, hogy meg se lepődtem, de… te komolyan csak így, öt év után?

– Tudom – bólintott Zsolt. – Bemegyünk Bálinthoz?

Zsófi tétovázott egy pillanatig, majd elindult mellette. A Bálint Galéria és Kávézó csak pár perc séta volt. Kerülte a helyet, mióta utoljára ott ültek együtt. Akkoriban sokat beszélgettek arról, hogy talán egyszer közösen is nyithatnának egy ilyet, könyvespolcokkal, különleges kávékkal, jó zenével.

Most is ugyanaz a hangulat fogadta őket, mint évekkel azelőtt. Az eső már elállt, kerestek egy kellemes asztalt a kerthelyiségben. Zsófi leült, Zsolt leszaladt a lépcsőn. Pár perc múlva tért vissza, nyomában Bálint a hely gazdája, motorja. Egy tálcán két presszó kávé, egy pohár fehér bor, egy korsó sör.

Zsófi elmosolyodott. Örült, hogy Zsolt emlékezett, hogy mit szeret. És örült Bálintnak is, aki ugyanolyan kedvességgel üdvözölte, mint azelőtt.

– Tudom, nincs mentségem – kezdte a férfi. – De muszáj volt elmennem. Akkor. Hirtelen jött minden. A munkalehetőség Londonban, apám betegsége. És valami elpattant bennem. Nem tudtam, hogyan mondjam el. Vagy hogyan kérjem, hogy gyere velem.

Zsófi a szomszéd asztal felé nézett. Egy kistermetű kutya játszott egy labdával, amit a gazdája rendre elgurított valamerre.

– És most? Miért most? Mi változott?

– Édesapám meghalt tavasszal – mondta Zsolt csendesen. – Anyám egyedül maradt. Én meg úgy döntöttem, visszaköltözöm. Feladtam mindent ott. És…

– És? – nézett Zsolt szemébe a lány

– Vissza akartam kérni tőled valamit. Vagy legalább megpróbálni.

Zsófi felé fordult. Egy pillanatra az arca olyan volt, mint régen. Törékeny, de világos tekintetű. Nem látta rajta a londoni évek nyomát – vagy talán éppen azt látta. A hiányokat. A bocsánatkéréseket, amiket soha nem mondott ki.

– Visszakérni? – kérdezte.

– Mhm…

– Mit? – csodálkozott Zsófi, miközben a kávéjába kortyolt.

– Az esélyt. Hogy újra elkezdjük. Akár máshonnan. Akár lassan. De… veled.

A presszó keserű volt, ahogy lenyelte. Érezte, hogy a gyomra összerándul. Ez volt az a pillanat, amire nem készült. A remény, amit öt évig próbált elfelejteni, most ott volt előtte, teljes súlyával. A pohár bort egy hajtással húzta le. Az üres poharat Zsolt felé nyújtotta.

– Ebből gyorsan hozz még egyet! – Ahogy a fiú lement rendelni, a lány próbálta összerendezni gondolatait. Zsolt pár percen belül visszatért egy újabb pohár borral.

– Egészségedre! – Zsófi csak bólintott és kortyolt egyet, immár sokkal lassabban, mint az imént.

– Tudod, amikor elmentél, akkor az volt a legnehezebb, hogy nem mondtál semmit. Nem tudtam, haragudjak-e, vagy csak gyászoljam, ami volt.

– Én se tudtam – vallotta be Zsolt. – Gyerek voltam. Gyáva.

Hosszú csend következett. A távolból egy mentő szirénája hallatszott.

– És ha azt mondanám, hogy most sem tudom? – kérdezte Zsófi.

– Elfogadnám. De akkor is örülök, hogy eljöttél.

Nézték egymást egy darabig, Zsolt is kivégezte a korsó sörét, Zsófi is elkortyolta a bort. Este kilenc körül indultak el a kávézóból. Az esti fények megcsillantak a pocsolyákban. Zsolt Zsófi mellett sétált, szokatlanul hallgatag volt.

Amikor újra a Budagyöngyéhez értek, Zsófi megállt.

– Tudod, öt éve itt váltunk el. Legalábbis én akkor éreztem úgy, hogy vége.

Zsolt bólintott.

– És most?

Zsófi vállat vont.

– Most talán nem itt kell vége legyen. De ne is itt kezdjük el újra.

A férfi felnevetett.

– Hanem hol?

– Tudod, ott a Pasán, a pözsóban. Ott egyszer azt mondtad, hogy „itt lehetne az életet elkezdeni újra.”

– Emlékszem.

– Akkor holnap kezdjük ott. Este fél hétkor.

Zsolt biccentett. Nem szólt egy szót sem. Csak elindult a Hűvösvölgy irányába. Zsófi nézte, ahogy távolodik. Egy férfi, aki öt éve ment el, és most újra megpróbálja.

Nem bocsátott meg neki. De már nem is haragudott. Csak tudta, hogy valami elkezdődött. Talán egy új élet, talán csak egy új beszélgetés. De nem a múlt folytatása.

Valami más.

Kategóriák:Novella

Steve bacsi

Versek, slamek, rövid prózák, fotók.