Te féreg,
te hernyó,
te kukac,
te genny-bélű csúszó-kúszó,
ti eszeveszett giliszták.
Hiába próbálsz eltaposni,
hiába akarjátok véremet,
ti vagytok a talpam alatt
s rég elmaradt
a menekvés útja.
De nem taposok rátok,
nem szennyezem be a talpam
a belétek szorult szarral;
(mondhatnám, hogy sújtson égi átok)
Nem lépek rátok,
undorodom tőletek.
Korán örülsz
– korán örültök
a szerencsének.
Megcsúsztam ugyan
gennylé-ürüléketeken,
de talpon maradtam.

***

Megmozdul a föld,
rom lesz, ami ép,
de a rom rom marad.
Nem lesz többé vörös, zöld,
hulla-roncs lesz, aki élt,
földre kerülnek a díszhalak
s összeszáradnak
a holt-égbolt alatt.
Por-tenger-halál lesz a jólét,
de nem szólok előre,
hiába is szólnék.

***

Ez még csak a vihar előszele,
de ez is hordoz magában
végítélő-erőket.
Ez még nem a vihar,
ez még nem az utolsó menet,
ez még csak a kezdet.
Ez még nem a halál,
ez még a jó élet,
ez még nem a vihar,
ez még csak az előszele,
ez még hordozza a kíméletet
s e kíméletben az ítéletet.
Ez még nem a vihar,
ez még életben hagy, de
ezzel karöltve pengetem
idegeiteket szüntelen.
ez még nem a vihar,
de már ez is én vagyok.

***

Nem hatott a szó,
az értelmes beszéd;
hiába bámulsz magadba
vagy akár szerteszét,
mert, hogy hozzád süllyedjék,
lerészegült a józan ész,
s mert metamorf
az értelem,
figyelmeztetlek:
nem lépj föl értelmem ellen,
hisz lerészegült a józan ész
előbújt az élvezetes szenvedés.
De ne hidd, hogy
mazochizmusod
sokáig élvezed,
ne hidd, hogy
kényszerednek
sokáig ellenállok,
ne hidd, hogy
az erőszak örökké
rejtve marad,
ne hidd,
ne hidd,
ne hidd,
sose hidd, hogy valaha is
legyőzhetsz.
És ne gondold, hogy
fölém kerülsz,
és ne gondold, hogy
megadom magam,
ne gondold,
ne hidd,
ne,
ne;
Én neked sose adom meg
magam,

***

Nem biztos, hogy
abszolút győztes leszek,
de te csak vesztes lehetsz,
s ez nekem már győzelem.
Nem minden győzelem
jár vereséggel s
nem minden vereség
jár győzelemmel,
de itt
és most
csak te veszthetsz,
és itt
és most
te csak veszthetsz.

***

megmozdul a föld,
a roncs még roncsabbá
válik.
Összeomlik a test
a talptól a vállig,
de a fej
külön útra lép,
mert ő a potenciális
gondolkodó.
A gondolkodó fej,
nyaktól elszakadva
hiába jár,
ha már a
test elporladt,
s nincs cselekvő láb
nincs s nincs cselekvő kar.
Nincs többé ember,
nincs test, nincs fej,
nincs láb,
nincs kar,
nincs vacogó fog,
nincs könnyező szem,
nincs remegő száj,
nincs nemző ágyék,
nincs éltető anyaöl,
nincs laktató étel,
nincs szomj-oltó ital,
nincs szerető szerető,
nincs gyermek-imádó jó szülő,
nincs féreg és
nincs széttipró cipőtalp.
Bár még nem mozog a föld,
és ez még nem a vihar.
De kísérteni fog
egy látomás,
egy romboló kép-varázs.
Látod nappal
s nem hagy el,
látod éjjel,
jön,
egyre jön,
te félsz,
összeomolsz,
de ő csak nevet, nevet
s te félsz,
ő meg nevet.
Végül ő lesz az első,
ki tetemedre
földet lapátol.
És majd döglött
féreg-tested
féreg-férgek rágják,
de tépett szélű
árnyképednek
akkor sem lesz
nyugta,
pedig akkor már
rég elmúlt
az utolsó óra.

***

Az emberből
nem marad más
csak az emlékezet,
alkotásai, mintha
sose lettek volna;
átalakul a természet,
az élő holttá fakul,
a város állatai
szürke porrá válnak,
a vadak
egymást
tépik széjjel,
az erdőket az
áldott ördög,
a tűz
falja föl,
a sivatag
homokvégtelenjei
és a sivatag
kővégtelenjei
is lángot fognak,
eltűnik a víz,
kiszáradnak a patakok,
kiszáradnak a folyók,
kiszáradnak a tavak,
kiszáradnak a tengerek,
kiszáradnak az óceánok
s csak hajdani
kép marad a
hákettőó.

***

Emlékezet marad
az ember,
az emlékezet emlékezete,
hisz nem marad
emlékező,
ki emlékezne az
emlékezetre.
És a színtelen
színre lép
a létező
nemlétezőség,
mely akkor már
létezhet
és megjelenhet.
Csak a pusztulás
hihet benne
azontúl.

***

Két vízcsepp
vánszorog
a csempéken lefelé,
de összpontosítottan
a lehelet nyomása
eggyé bontja
sztereofonikus nedűjüket.
Egy vízcsepp
vánszorog
a csempéken lefelé,
de sose
érkezik meg
a csempe-rengeteg
víz-test végére.
Vánszorgott
két vízcsepp,
vánszorgott
egy vízcsepp,
de csak
száraz,
rövid csík jelzi
véges éltű
lépteit.

***

Megjelenik
egy sejt,
hatvannégy részből áll,
s csak osztódik tovább.
Gyorsan
– tán az
„észrevevéstől”
félve fejlődik
őrült iramban,
s percek sem
telnek el,
harminckettő,
tizenhat,
nyolc,
négy,
kettő…
végül az
alap-sejt marad,
s most már
minden átmenet nélkül
megszűnik
sejtelmes sejtsége-

***

Az élet
halállal kezdődik el,
fölnyílik
a koporsó fedél
s kilép
belőle az
ember.
Halála előtt küzd
a korral,
de egyre fiatalodik,
majd megszületik
ajkán az első
gyermeki dal.
Évődnek az évek.
A gyermek
már pólyában
él
s idő teltével
mulasztó-ízű vajúdással
magába fogadja
az anyaméh.
Fölriadtak a világ
álmai.
A magzat ideje
közelít
a múlást hozó
megtermékenyítés
felé.
A sejt.
Százhuszonnyolc,
hatvannégy,
harminckettő,
tizenhat
nyolc,
négy,
kettő,
és ivarjaira robban,
és a női test
kiveti magából
a testidegen
sejt-fejet.

***

Látomás-folt,
színváltós-képzavar
érzések folyamjain át,
a tudat tengerébe folyt.
Szárazság folyamok
áztatják tikkadtra
a meglévő
elmúltakat.
Az érkezés búcsúszavára
búcsút int
a végetérés búcsúja.
Mi ez a misztikum?
Mi ez az egyetlen
esőcseppbe zárt
élővilág?
Mi ez?
Mi ez?
Ó, hát csak ennyi volt?
Mekkora pillanat!
Gigantikus pillanat!
De mégsem
több
önmagánál.
Az egész ennyi volt.
Agg-idős pillanat.
Milliárdos pillanat.
Ó, hát mi ez?
A végetérés kezdete?
A kezdet végetérése?
Vagy már a
végetérés végetérése?
Mi ez?

***

Mi ez?
A tántorgó jövő
jelen-képei.
Ma még
látszólag minden
töretlen.
Ma még látszólag
büszke a
csend-erő.
Ma még
megtermékenyül
a pete,
ma még
megszületnek a
gyermekek,
ma még
élnek emberek
boldogan
ma még
az élet vége
a halál,
ma még
az ember emlékezik
az emberre,
ma még
vizesek vizeink,
ma még
nem izzanak
a fák
s az állatok
sem marcangolják
egymást
ma még
nem rágják húsodat
kukacok,
ma még
élsz s nincs megásva
sírgödröd,
de ma már
félsz
és kísért egy
látomás, és
nevetek, nevetek.
Ma még
van minden,
van gyermekimádó jó szülő,
van szerető szerető,
van ital, étel,
van záloga
az új nemzedéknek,
van dadogó száj,
van kisírt szem,
van csikorgó fogsor,
van kar, láb fej,
van test,
ma még
van ember.
És ma még
élsz
te féreg.
Tán azt hiszed,
hogy hamar
elfeledlek?
Ej te gyűrűs-giliszta,
ne hidd, hogy
a felejtés
fátyla borít
szememre fátylat.
Nem lépek rád
teli talppal.
Nem taposlak el
azonnal.
élvezd
az élvezetes életet!
Mazochizmusod
még pillanatnyi
kéjt okoz.
Gyűrűnként
taposom szét
vérző-hús-szín
termeted.

***

A föld
nem mozog,
a vihar
nem tör ki
de ítéletem
lesújt rátok,
hogy létetekből csak egy
száraz folt
marad,
senki nem
bukhat el múltatokon,
és belep benneteket
a por;
Itt és Mindenütt.

Buda, 1981. október 10-15.

Kategóriák:Vers

Steve bacsi

Versek, slamek, rövid prózák, fotók.