1980. decembere. Nemrég szakítottam Zsófival. Pedig nagyon szerettem. Csak messze volt Békéscsaba. Akkoriban a levél és a telefon játszott. Esetünkben a telefon is csak ritkán. És közben megismertem Gabit. Akkor, alig több, mint 19 évesen úgy éreztem nem lenne korrekt két kapura játszani. Bár Gabinál ez még igazából legfeljebb a szögletig, vagy a kapufáig terjedhetett. Még tizennégy sem volt. Nem volt könnyű. Így jött el a Szilveszter. Már bekészítettem a söröket és vártam a szilveszteri tévé műsort. Késő délután megcsörrent a telefon. Apám vette fel.
– Vedd fel, a Béla az! – harsogta át a lakást!
Felvettem, hallottam a kattanást a másik készülékben.
– Szevasz Alma!
– Szeva Pityukám! Öltözz, buli van!
Aztán elhadarta a címet – sok buli volt már ott – meg valamilyen vidéki csajokról is mesélt, de ezeket már alig hallottam. Így 19 körül már egy jó buli ígérete is meglehetősen kanossá tesz egy pasit. Én is így jártam. Gyors zuhany, öltözés, a sörök bepakolása egy Skálás szatyorba és indulás. Almási Béla barátommal fél nyolckor találkoztunk a kedvenc kiskocsmánknál, bemelegítésnek nyomtunk egy-egy felest a legjobb feketecímkés cserkóból, lekísértük egy hűvös Kinizsivel, majd átbaktattunk a Kosztolányi térre. Laza séta volt. Így is nyolc előtt érkeztünk. Igen, akkoriban még ilyenkor is kezdődtek bulik. Pár ismerős arc, néhány ismeretlen. Hát nem csak arcok. Üdvözlések, bemutatkozások és Juli. Vagy ahogy ő mondta Julcsi. Vörös, igazi mély, sötét vörös. Naná, hogy a haja. És azok a zöld szemek. Éreztem nem lesz unalmas az este. Este? Éjszaka! Közben érkeztek a többiek, de különösebben nem figyeltünk rájuk. Kiderült, hogy 23 éves és a húgával jött a buliba. És Pécsett van egy vőlegénye, de most éppen mosolyszünet.
És beszéltünk, ittunk, ettünk, táncoltunk.
És kegyetlenül begerjedtünk.
És eljött az éjfél.
És pukkantak a pezsgők.
És elordítottuk a Himnuszt.
És nem érdekelt a hozz reázás.
A pezsgőzés után valaki elindította a kazettáson a Pink Floyd The Great Gig In The Sky-ját. Innen már nem volt visszaút. Markoltuk egymást, ahol értük. A szám vége felé, már nem tudom melyikünk nyögte ki alig érthetően „legyünk tekintettel a többiekre”. Benyitottunk egy szobába, de már megelőztek minket. A fürdőszobával nem is próbálkoztunk, oda láttam Almát betántorogni egy szöszivel. Egyszer csak valami gardrób szobában találtuk magunkat. A villany nem működött, a kulcs belül. Ideális. Szó és gátlások nélkül estünk egymásnak. Nem voltunk csöndben, szerencsére a magnó sem. Élveztük egymást hosszasan, sokszor. Reggel 11 körül valaki kopogtatott.
Cím, telefonszám, búcsúcsók.
Két hét múlva kaptam egy levelet, hogy kibékültek Gézával és hamarosan az esküvőt is megtartják. Nem fájt. Szépen búcsúzott az év.

És eltelt 27 év. Tanulás, munka, kalandok, család, gyerekek, ÉLET.

Egy napon – köszönet az internetnek – valamilyen fórumon beszélgetésbe elegyedtem egy kedves hölggyel Riával. Valahogy pár mondat után nagyon egy hullámhosszra kerültünk. Hamar kiderült, hogy szinte napra pontosan húsz év van közöttünk – vagyis mindketten szeptember végén születtünk. Az első mondatai egyike volt, hogy de jó lenne, ha ilyen apukája lenne, és hogy szólíthat-e apusnak? Mosolyogtam magamban, de be kell valljam, jólesett a szerep. A következő években chat, skype, telefon. Sok mindent megtudtunk egymásról. És a kis játékunkkal szórakoztattuk egymást. De a személyes találkozás még váratott magára. Aztán tavaly erre is sor került, és csak erősödött az összetartozás hangulata. És azóta is jókat csevegünk. Mígnem néhány napja történt valami. Ria felrakott néhány családi képet a Facebookra. Az egyik képen két gyönyörű nő. Egy fiatal és egy középkorú. A képaláírás: „anya és én”. És csak bámulok, szívem 200-zal a torkomban ver, alig kapok levegőt. Az a zöld szempár közel 32 év távlatából. Semmi kétség. Valami mennyei érzés öntött el. Számolnom sem kellett.

Kategóriák:Novella

Steve bacsi

Versek, slamek, rövid prózák, fotók.